Táncolni mindenki tud. Ez valahogy benne van abban a csomagban, melyet a Jóisten az útra összekészített nekünk. Aztán az idők során valahogy kihullik a batyu résein, repedésein. Elveszítjük. Na persze nem a képességünket, hanem az önbizalmunkat, hogy tudunk… és a vágyat, hogy akarjunk táncolni. Közös nyelv ez, melyet mindenki ért ezen a bolygón - lehet, hogy még azon túl is - ám jóval kevesebben beszélik. Pedig kevés dolog alkalmasabb arra, hogy összehozza ezt a szétzilált világot. Lám, pénteken este Jászberényben, a MALOM Film-Színházban, a jelenlévő kétszázötven ember - táncos és néző, öreg és fiatal, szobafestő és orvos - mind egy nyelven beszéltek. És ennyi kellett a boldogsághoz. >