Publicisztika

Valószínűleg már előbb is tisztában voltam vele, de mióta az oviban Ferike kitépte kezemből a pöttyös labdát, azóta biztosan tudom, hogy az élet kemény. És nem csak rejtett szépségei vannak, de azoknál jóval több árnyoldala. Mert ez a világ rendje. Öröm és bánat, szépség és rútság. Csakhogy a szépet nehezen vesszük észre a mocsokban, a mocskot meg annyira megszoktuk, hogy már fel sem tűnik. Így aztán bármelyik mellett képesek vagyunk elmenni, mintha nem is léteznének. Néha azért vannak kivételek, jó és rossz példák is. Amilyen pechesek vagyunk, mi most pont egy rosszat fogtunk ki. >

Aki helyesen válaszolt a JátsszBerény! rejtvény első fordulójának kérdésére, az nem csak azt tudja, hogy a jászberényi termálfürdő kútján 804 méterről percenként 600 liter víz tör a felszínre, hanem azt is fel kellett ismernie, hogy ebben az évben éppen 50 esztendeje lesz annak, hogy emberi beavatkozás hatására hirtelen a földfelszínre tör az, ami évmilliók alatt letisztult. Gondol-e valaki arra, hogy a kőolaj- és földgázmezők készleteihez hasonlóan egyszer az ivóvíz is elfogyhat? >

Egy írás a boldog békeidőkből (2001), amikor újságot már nem olvastam, de tévét néha még néztem
Történt egyszer, hogy gyerek voltam, de annyira, hogy még több csillagot láttam az égen, mint a földön embert. Amint így éppen gyerek voltam, egyszer csak azon vettem észre magam, hogy az utcán vagyok. Nem tudom, hogyan történhetett, de egyik pillanatról a másikra hirtelen ott termettem. Nem hívott és nem is küldött senki, nem volt sem előzménye, nem is következett ebből semmi, még nem volt értelme, hogy ott legyek, csak éppen valahogy ott lettem. Az árok partján ültem a fűben és néztem, hogy néhány nálamnál valamivel nagyobbacska gyerek a kocsiút porában rohangál. >

Egy írás a békebeli időkből (2000), amikor még cigarettáztam

Nem engedett fel a hegy. Én mentem ugyan felfelé, ám ő nem akarta. Éreztem, valahogy nem fogadott el, mert minél inkább igyekeztem egyre feljebb, ő annál inkább taszított vissza, és, minél inkább erőlködtem, annál nagyobb ellenállással tolt visszafelé. A lábam vitt ugyan felfelé, de lélekben még lent voltam. Ezért aztán nekem minden nehezebb volt, mint másoknak, akik sorra haladtak el mellettem. Ők frissek voltak, nekem viszont zsibbadt a lábam, fujtatott a tüdőm, torkomban lüktetett a szívem, és azt is észre kellett vennem, hogy a vérem sem a régi. >

A minap összeszaladtam Ancsin Jánossal. Mondjuk, legyen inkább Jani, úgyis így hívja mindenki. Deresedő hajú férfikollégáim és a még mindig tündöklően ifjú negyvenes hölgyek jól tudják, hogy ki is ő. Csak a reménytelenül ifjak kedvéért: nyolcvanas évek legjobb magyar jégkorongozója. Meg a legnagyobb nőcsábásza (természetesen csak a nősülésig). Meg az egyik legjobb fej, aki jégpályák környékén született, él, és vélhetően egyszer majd onnan is viszik el, lila-fehér sállal letakarva.
No szóval éppen hokimeccs volt Újpesten... >