Azt mondják, mert látták, domboldalon üldögélt a leány éppen, fű között, almafa tövében, almával kezében, mely messzire virított tenyerén, mikor karját az ég felé emelé, hogy az édes gyümölccsel megajándékozza a Napot és a Holdat, hogy felajánlja minden csillagoknak.
Babáját siratta hangos énekszóval, zokogó dallammal, keserves jajgatással, és szerelmes vágyakkal, nyöszörgető kínnal, élete párjának legszebb szavaival, dalra fogva mindet kedvesét szólította, ki soha nem jön hozzá, nem jöhet már, koporsóban fekszik csillagpalást alatt, testét az enyészet álruhába tette, a földi zene így végezte, így borult rá örök este. >