Mi magyarok mindent túllihegünk...

Azt is kérdezhettem volna; hogy nekünk magyaroknak mindig szükségünk van egy valagra, amelyet nyalni kell ?! Már elnézést a szókimondásomért, de bizony szerény meglátásom szerint viharos történelmünk során, mint már annyiszor, most is találtunk magunknak egyet, a már fenn említett testrészből. Úgy látszik, nem tudunk e nélkül a hátsó fertály nélkül élni.

És mikor ezeket a sorokat írom az Európai Unióra gondolok és ennek a „bürokratafórumnak” gúzsba kötő és mindent szabályozni akaró bürokratikus rendszerére. Kétségkívül vannak számunkra ennek a „formációnak” bizonyos előnyei, de véleményem szerint közel sem annyi, hogy ellensúlyozná hátrányait. Az „unióbürokraták” távirányítással hozott rendelkezéseikkel, szabályrendszerükkel, az egyes tagországok speciális adottságainak hiányos ismeretében egységes uniformisba kívánják öltöztetni ezt a sokszínű Európát. Ezzel az uniformizálni akaró gondolattal úgy emlékszem, valahol már találkoztunk viharos történelmünk során, és az-az időszak több, mint negyven évig tartott. Sajnos, ismét egy vízfej telepedett Európára, de most már nem csak a keleti felére, hanem az egész kontinensünkre.

A közelmúltban volt szerencsém Brüsszelben, az unió fővárosában járnom. A gyönyörű, megalomán uniós intézményeket, az üvegpalotákat kívülről és belülről is megcsodálhattam. Mikor ott álldogáltam a beton, acél és üvegmonstrumok tövében, felnézve rájuk eszembe jutottak anyai nagyapám szavai, aki mikor még hajdanán MIG-7-es vadászrepülők szántották az eget, és hangrobbanásukkal figyelmeztettek bennünket, hogy „nagyhatalom” vagyunk, csak annyit mondott felnézve rájuk, hogy: „No durrr . . . , megint egy vagon búza.”. Utalva ezzel a jó öreg a hangsebesség átlépéséhez szükséges üzemanyag árára, melyet bizony már akkoriban is a többre érdemes polgárság fizetett.
Bizony, nekem is hasonló gondolatok jutottak eszembe az üvegpaloták tövében. Hány lepusztulóban lévő óvodát, iskolát, kórházat lehetne finanszírozni ezeknek a palotáknak az árából, fenntartási költségeiből és jól fizetett „lakóinak” béréből.

Nálam hozzáértőbbek is egyre többen úgy vélekednek, hogy az unió alapvetően jó elgondolás, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Intézményei belevesztek a részletekbe. Olyan nüánszokkal kezdtek foglalkozni, melyek - nem csak az én véleményem szerint - már nem az ő kompetenciáik. Hogy érzékletesebb legyek, mi beengedtük őket az udvarunkba, de ők már a spájzunkban szeretnének kotorászni. A libamájunkat és a pálinkánkat már meg is találták. Ironizáló lényem látni véli azt az uniós jövőt, ahol lassan már a jóhangulatú disznóöléseinket sem tarthatjuk meg az ÁNTSZ, a „Röfi-stop” állatvédő egyesület és egy uniós megfigyelő nélkül. Megtehetik, és meg is teszik, mivel mi szolgai módon beengedjük őket országunk „intimszférájába”.

Üvegpalota - alulnézetbőlDe, nem így teszik ezt a nálunk gazdagabb és nagyobb befolyással bíró országok, kik kimondatlanul is előjogokat élveznek. Magyarul, vannak az unióban egyenlő és „egyenlőbb” tagországok. Ők „nagyívben tesznek” a kicsinyes uniós rendeletekre. Nem záratják be kiskocsmáikat egyik napról a másikra, mert nem felelnek meg néhány „agyament” uniós előírásnak. Most is, többszáz éves hagyományaikhoz ragaszkodva állítják elő, és szervírozzák helyi specialitásaikat. Lenne mit tanulnunk tőlük. Sajnos ezt mi magyarok nem így tesszük. Alig várjuk, hogy a nagy „bürokrataagy”-nak „menése” legyen, és mi szolgai módon, mindent túllihegve azonnal teljesíteni akarunk. Lelki szemeimmel szinte már látom, ahogyan a jászberényi ÁNTSZ főorvos asszonya bezáratja fél Brüsszel vendéglátó egységeit, mivel nem felelnek meg az uniós követelményeknek.

A bürokraták mindig azt hiszik, hogy minél több szabályt hoznak annál nagyobb lesz a rend. Sajnos nem ez fog történni nyájas olvasó. Nem a rend lesz nagyobb, hanem a korrupció. /Már így is éppen elég nagy/ A rendeletek közötti, újonnan megnyíló „kiskapuk” erre csábítanak. Sajnálatos módon az „agyonszabályozottság”-nak mindig ez volt, van és lesz a következménye.

Félreértés ne essék, én nem a közös uniós gondolatot ostorozom, hanem ami lett belőle. Én egy mindenbe beleszóló, mindent szabályozni akaró bürokrata vízfejet állítok pellengérre, akinek igen jól fizetett, unatkozó hivatalnokai érdemi munka híján azon morfondíroznak – nélkülözhetetlenségük bizonyítása okán -, hogy ugyan, ma milyen kis országokat, kisembereket nyomorgató rendeleteket szüljenek.

Tisztelt olvasó, ha az írásomban szereplő kifejezések olykor, netán túlzónak tűnnek –mert vannak benne-, azt tekintsék az írói szabadság részeként.
/Ennek szabályozására a cikk írásakor még nem született uniós rendelet, de ez csak idő kérdése . . . /

Szórád Sándor
uniós polgár