Kalandom a mentősökkel

Örömmel olvasom, hogy a berényi mentősök a minap komoly díjat nyertek, elsősorban a helyi lakosság jóvoltából. (Szavazni kellett interneten, és a mieink kapták a legtöbb voksot.). Először is gratula nekik, másodszor azt hiszem itt az idő, hogy elmondjam: én mit köszönhetek nekik.

***

Amolyan csendes nyugis napnak indult. Ültünk bent a munkahelyemen (Magyar Televízió, Kékfény szerkesztősége), és éppen kávézgattunk, amikor főnököm Olajos Gergő bejelentette, hogy szomorú eset történt egy békés megyei falucskában. Egy feldühödött fiú olyan súlyosan bántalmazta az édesapját, hogy a férfiért hiába küzdöttek órákig a mentősök, meghalt. (Előrebocsátom: nem vagyok érzéketlen, az ilyen események bennünket is megviselnek, de aki bűnügyi riporternek szegődik, az ne csodálkozzon, ha vért, és tragédiákat lát. Ahogy egy öreg barátom mondta volt: aki prostinak megy, ne csodálkozzon, ha szeretkeznie kell. Mondjuk ő ennél egy kissé szaftosabb szavakkal ecsetelte az örök igazságot, de mi most maradjunk ennyiben.)

Szóval, azonnal elgondolkodtam, hogyan is lehetne láttatni az eseményt, hogy többet adjunk a nézőnek a puszta hírnél. Addig rendben is volt a dolog, hogy megkérdezzük a rendőröket és a szomszédokat, mi is történt. A mentősök is elmesélik a a szomorú küzdelmüket egy apa életéért, de ez magában azért unalmas. Ilyenkor általában illusztrálunk, vagyis az eseményt amatőr szereplőkkel megismételjük (persze ügyelve arra, hogy senki ne sérüljön meg), felvesszük szalagra, és összevágjuk a riportba. A verekedéssel nincs is gond, de hogyan illusztráljuk a mentősök heroikus küzdelmét? Végül is gondoltam egy merészet, és felhívtam a berényi állomás vezetőjét, Pomázi Gábort, hogy nem adna-e kölcsön nekem egy mentőt, meg néhány embert a felvétel idejére. A derék fiú azt hiszem megdöbbent egy pillanatra, ilyet aligha kért még tőle ember, de nem zárkózott el. Beszerezte a szükséges engedélyeket, és rendelkezésünkre bocsátott egy szabad kocsit, meg három önként jelentkezőt.

Ki is vonultak a helyszínre (Sipos Zoltán barátom házába), ahol maga a házigazda játszotta az áldozatot. Tél volt, hideg, de becsületére legyen mondva simán lefeküdt a tornácon a kőre. Hozzáteszem: vagy húsz évet elhokizott a Lehelben, úgyhogy megtanulta eltűrni a hideget.

A mentős szakemberektől csak annyit kértem, hogy tegyenek úgy, mintha mentenének. Az operatőr majd elintézi a többit. Nos, a fiúk erre nem voltak hajlandóak. Vezetőjük közölte: ha már egy ország látja őket, akkor bizony mindent szabályosan fognak csinálni, nehogy már azt mondják Mezőkövesden, vagy Pápán, hogy a berényi kollégák nem értenek hozzá.

Élőben még nem láttam ilyet. Másfél perc alatt levetkőztették az áldozatot, megmérték a vérnyomását, rátették az EKG-t, mesterségesen lélegeztették, meg csináltak még vagy hatféle dolgot, amiről fogalmam nem volt, mi célt szolgál. Az én áldozatot játszó barátom csak annyit tudott náluk elérni, hogy nem kötötték rá az infúziót. Nyugodtam mondhatom: páratlan munkát végeztek, amelynek következtében páratlan felvételeink lettek.

Miért írtam ezt le? Fene tudja. Illetve mégis: talán az ilyen segítőkészség és szakértelem az, ami miatt éppen a jászberényi mentőállomás kapta a legtöbb szavazatot az elején említett versenyben. Sose kerüljön rá sor, de ha mégis: azt hiszem nyugodtan várnám őket, ha megsérülnék valahol!

A diadalukhoz innen is gratulálok!

Még valami: egyszer megkérdeztem egyiküktől, hogy hány embert hozott már vissza a klinika halálból. Azt mondta, tucatnyit. És hány köszönte meg utána- kérdeztem tovább. Eddig még egy sem, jött az újabb válasz. Megint mondom: sose kerüljünk ilyen helyzetbe. De, ha netán mégis: a felépülésünk után mondjunk egy köszönömöt. Biztos jól esne nekik.