Ülök a Malom Színház nézőterén nagyjából harmincad magammal, és arra gondolok - miközben folyik a könnyem / könnyünk a nevetéstől - mi kellene ahhoz, hogy azok, akik ma nem jöttek el, tudják, miről maradnak le… Hogy olyan dolgok történnek itt, melyeket ők maguk is élveznének, és a végén azt mondanák: na ez igen… ez jó volt. Az motoszkál bennem: mi kellene ahhoz, hogy még vagy százötvenen itt legyenek. Beüljenek a nézőtérre. Mert nagyjából ennyi tennivalójuk lenne, utána már az események sodornák őket magukkal. >