Vélemény

Képek a Galériában!2007 nyarára az Aprítógépgyár irodaházának tetején a régi feliratot felváltotta a Ruukki név. Az addig eltelt 56 év alatt rengetegen dolgoztak vagy tanultak szakmát a gyárban, mely elválaszthatatlanul a város része lett. Sokan egész életüket a vállalat dolgozójaként élték le - Aprítósok voltak. A tulajdonos váltással együtt a régi idők is örökre elmúltak. Az emlékek azonban megmaradnak, és ebben oroszlánrésze van Bathó Lászlónak, aki - amellett, hogy a város más eseményein is rendszeresen fotózott - a gyár krónikásaként majdnem a kezdetektől fogva megörökítette a hétköznapokat és az ünnepeket egyaránt. Neki köszönhetően tudunk most betekinteni abba a bő fél évszázadba, amíg Aprító volt az Aprító.(Bár azt hiszem, a legtöbbünknek mindig is az marad, kerülhet bármilyen cégtábla a tetőre.) >

Ma délután egy kisebb utcai mozgásszínházi előadás tanúi lehettek mindazok, akik 15 óra után a piactér közelében tartózkodtak. A piaccal szemközti játékterem magányából léptek az utca népe elé azok a mozgásművészek, akik először csak a bejárat előtti parkolóban, majd az úttest közepén is testkontaktust létesítettek egymással. Hol függőlegesen összeölelkezve, hol a felezővonal táján, a földön guringászva próbálták a másikat saját igazukról meggyőzni. A szövegkönyv viszonylag egyszerű volt, inkább csak mély torokhangok és hörgések, a mások családi kapcsolatainak felemlegetésének hangjai illetve az egyik főszereplő szájából sűrűn elhangzó „Mit akartok?” üvöltés szűrődött el a távoli szemlélődőkhöz. >

Mindenekelőtt leszögezem, ki nem vagyok: nem vagyok műszaki ellenőr, hivatalos „közpénzköltéshatékonyság-felügyelő”, még csak helyi kritikus tömeg (vagy annak a képviselője) sem vagyok. És hogy ki vagyok? Egy átlagos jászberényi polgár, aki örül annak, hogy útja egy részét kerékpárutakon teheti meg, nem kell kamionok, személygépkocsik között a jó öreg 28-as Csepellel csalinkáznia. (Persze nem vagyok az áruszállító járművek ellen sem: amíg kamionok is vannak a jászsági utakon, addig munkahelyek is vannak). >

Szindbád, ha járt volna a jász főváros egyik pizzériájában, valószínűleg így emlékezett volna az ott megejtett látogatására: „Tudja, Vendelin, mit ennék szívesen? Egy jó kis ropogós pizzakenyeret. Volt ott abban a városban egy hely, ahol olyan pizzakenyeret ettem, amilyet máshol nem adtak. Jó ropogós volt ám az a tészta, nem is kellett hozzá kés meg villa, csak úgy, kézzel törtük ám a fenséges eledelt. És tudja, mit ennék én ahhoz a pizzakenyérhez? Hát jóféle tejfelt kis tálkában, de sok fokhagymával hozza ám a tejfelt. Egy magára valamit is adó vendéglős mindig tart a konyhán fokhagymás tejfelt.” >

Őszintén bevallom, régebben óvatos távolságtartással vettem kezembe a Szalay Kiadó könyveit, kiadványaik valahogy nem nyerték el a tetszésemet: az árfekvéssel sosem volt baj, a tartalom vagy / és a forma azonban gyakran hagyott kívánnivalót maga után. A kisújszállási székhelyű vállalkozás az utóbbi időben azonban több színvonalas kötettel is jelentkezett: igaz, a képbe belépett a debreceni központú Tóth Kiadó is; mindenesetre ebben a tekintetben nem segíti a tisztánlátást Szalayék honlapja, lehet, hogy profiltisztításról van szó, de az is lehet, hogy kiadók közötti együttműködésről. A lényeg nem is ez, hanem az, hogy a cég(ek) által piacra dobott könyvek közül szívesen vettem a kezembe a Munkácsy-albumot, a világot megváltoztató száz híres fotóból készített válogatást, valamint Kemény István színvonalas olimpiatörténetét. >