Posztumusz

A filmekről fogok írni. Pontosabban filmekkel kapcsolatos képzeteimről. Még pontosabban: filmkészítőkkel, filmkészítéssel kapcsolatos emlékeimről.
Mert az éjnek évadján zajló Oscar-osztás egyik szokásos mellékleteként megidézték a tavalyi díjkiosztó óta eltelt idő áldozatait. Ha úgy tetszik, a filmes világ tavalyi veszteségeit, az örök mozivászonra távozókat. Év közben egyszerűen fel sem tűnt, mennyien vannak már megint.

***

Heath Ledgerről, azaz A sötét lovag című legújabb Batman-film Jokerének epizódalakításáért posztumusz-Oscarra érdemesült 29 éves ifjú elszenderüléséről talán mindenki értesült. Ahogy Paul Newman, Roy Scheider és Charlton Heston - alias Ben Hur - halálhíre is csak-csak elért mindnyájunkat.

De ugyan ki kapta fel a fejét a nagy Shakespeare-színész, Paul Scoefield, a színészként csak alkalmanként meg-megvillanó Sydney Pollack, vagy épp Az angol beteggel befutott Anthony Minghella távozásakor? Nem beszélve Claude Berriről, vagy épp Harold Pinterről. (Utóbbi ugye drámaíró volt alapvetően, csak egy-egy forgatókönyv révén érintkezett az álomgyáriakkal, előbbi meg sokkal inkább producer, mint rendező.)

Kérdezhetitek persze: ugyan mit jövök utóbbiakkal, hiszen az átlagnézőnek őket már végképp nem kellett ismernie. Én is csak most néztem utána, hogy Pinter szinte csak Joseph Losey filmjeihez szegődött el szerzőként (1963 és 1971 között összesen három művel írva be magát a brit halhatatlanságba, amikből kettőben, A szolgában és a Balesetben Dirk Bogarde volt a főszereplő - mondanom sem kell, egyiket sem láttam). Claude Berri viszont életem egyik meghatározó alakja lett A Paradicsom... és a Pokollal, ami két monumentális filmeposzt takar, és Yves Montand utolsó filmszerepét. A kis Emmanuel Beart, a Montand megformálta apa félig korcs fiaként Daniel Auteuil - akit akkor fedeztem fel magamnak, és azóta is egyik kedvencem - , no meg a világból kivonuló, földdel birokra kelő Depardieu felejthetetlenné tette ezt az összesen négy-öt órányi képfolyamot, sokadik főszereplőként pedig Provance, mint túlérett táj kápráztatott. Ajánlom mindenkinek, aki csak fogékony az ilyen régimódi történetekre...

Szóval ők nincsenek mostantól, meg a mi részünkről Raksányi Gellért, Körmendi János, míg a fiatalabbak közül Selmeczi Roland és Albert Györgyi. (Mint megtudtuk utólag, pályafutása során szót váltott Madonnával úgy, mint Gregory Peck-kel, de még tán Steven Spielberggel is. És az nem semmi.)

Ha már említettem őket, a sort nyitó színészóriásokra is pazarolnék néhány szót. A Ben Hur vitathatatlanul minden idők legnagyobb filmje - bennem egyedül a Gladiátor vetekszik vele, már hogy a maga nemében -, s ebben nyilván nagy szerepe volt A majmok bolygójában legalább olyan jól alakító Charlton Hestonnak. Akiről épp a halála apropóján derült ki számomra, hogy a fegyverviselésért küzdők szószólója volt a vége felé, miközben ettől a távozó Bush-gyerektől valami Világbékéért típusú djat vehetett át. (Apropó, tudtátok, hogy a maga 9 Oscarjával sokáig behozhatatlannak tűnő, s azóta is csak a Bertolucci-féle Utolsó császár által utolért, illetve a Titanic által lehagyott Ben Hur nem jöhetett volna létre, ha nincs a Jóisten? Merthogy csakis ő kímélhette meg a hadi tudósítóként az utolsó B52-es bevetésekre eljáró majdani rendező, William Whyler életét. Ja, és azt is illik ma már tudni, hogy a forgatáson még amolyan gyakornokként részt vevő Sergio Leonének tulajdoníthatók ama híres kocsiverseny tömegjelenetei, s nem - mint hittük sokáig - hazánkfiának, Andrew Martonnak.)

Roy Scheider a köztudatban ugye a Kék villám meg a Cápa főszereplőjeként fog minden bizonnyal fennmaradni - előbbi életem első akciófilm élménye, bár ha ma látrnám, már biztosan nem rágnám le a körmömet -, pedig a Laurence Olivier oldalán eljátszott Maraton életre-halálra sokkal inkább megérdemelné, hogy felidézze alakját. Valami megfoghatalan félelmet kellet érezni láttán, s ebben sok elődje mintha még nem lett volna. Paul Newman pedig - aki, tudjuk, félig-meddig magyar származék - Butch Cassidyként és a Senki bolondjaként egyaránt örök emlék. Az az egyszerre komoly és hamiskás mosoly egyszerűen megérdemli, hogy naponta magunk elé idézzük. Nem véletlen, hogy éppen vele, ezzel a bizonyos hamiskás mosollyal zárták ama tegnap éjszakai megemlékezést...

Sokáig gondolkoztam azóta, hogy a felsorolt halottak között lehetett-e valami összefüggés. Vagyis, hogy összesorsolta-e valamelyiküket a sors valamelyik másikkal - mint ahogy a buszra várva is ki tud derülni két tetszőleges magyar ember között valaminő rejtett, ugyanakkor teljesen természetes összefüggés. És rájöttem, hogy Paul Newman egyik utolsó remeklése az Anthony Minghella rendezte Kárhozat útjához kötődik. Szinte törvényszerű volt ennyi nagy név, "hollywoodi élmunkás" között, s mégis meglep a tény. ...
Aztán ráébredtem sajnos, hogy nem, azt mégsem ő rendezte, hanem egy másik újhullámos angol, Sam Mendes. (Aki viszont élete párja a hat jelölés után a női főszereplő fődíját átvevő, s a szememben ezt már a Titanicért, a Mennyei teremtményekért, de a Thomas Hardy regényéből készült Lidércfényért mindenképp megérdemlő Kate Winsletnek. Mellesleg az említett úr, mikor még színházi rendezőként dolgozott Angliában, egy alkotói brancsba tartozott az idén összesen nyolc, köztük a legjobb filmnek kijáró kisplasztikát begyűjtő, s bizonyára fantasztikus Gettómilliomos rendezőjével, Danny Boyle-lal.) No, hát így estem én bele a magam tévhitébe, s Hollywood csapdájába. Már vagy harminc éve, szinte mióta az eszemet tudom.

A mozi amúgy, amiben még az Indiana Jones első részét láthattam - a legutóbbi jogosan "nyerte el" az egyik, legrosszabbaknak kiosztott Arany Málnát -, szóval az a falusi mozgó, aminek faláról még megmentettem magamnak egy Audrey Hepburn, s egy Belmondo arcképet, időközben turkálóvá, majd Jehova-templomává lett. S ezzel mintha le is kerekítettem volna mai mondandómat. Itt volt már tényleg az ideje.