Hogyan legyen három apánk

Végre rájöttem mi a jó az influenzában. Nem, nem a lógás a melóhelyről, meg nem is a délelőtti forgolódások a takaró alatt, hanem az, hogy ilyenkor van idő rendesen végignézni egy-egy filmet.
Tetszenek érteni: rendesen. Vagyis úgy, hogy nem kell közben arra figyelni: mikor szólal meg az a rohadt telefon, és mikor kell nagyon menni, mert „helyzet van”. >

Civil kurázsi

Ma délután kaptuk ezt a fotót egyik törzsolvasónktól (feltéve, hogy arcoskodva lehet ilyet mondani, pár hetes múlttal a hátunk mögött.)
Nagy örömmel tesszük közzé a képet, mert ebből is jól látszik, hogy a jász emberek igazán életre valóak. Mert ugye nézzük csak: a képen látható, gondozott előkertben diszkréten meghúzódó fajansz három módon kerülhetett oda. Egy: előre megfontolt, aljas szándékkal kidobták. >

Rágófa kávé nélkül

Úgy alakult, hogy báloztam a múlt hétvégén. No nem a hagyományos módon, hanem dolgozva. Mondjuk sok munka nem volt, néha fel kellett konferálnom a következő programot. Amúgy a kaja, meg a zene kiváló volt, sőt a társaságra sem panaszkodhattam. Hogy ne unjanak a vendégek nagyon (már harmadszor álltam előttük ebben a szerepben), vittem magammal egy műsorvezető társnőt is.
Mit tagadjam: belehúztunk az éjszakába, így másnap aludtunk vagy tízig. Miután magunkhoz tértünk a vendég, Mariann megkért, hogy mutassak neki valamit a városból. >

Nincs is addig semmi baj,...

...míg egyszer csak bele nem nyúl a gyerek… rovatunk
Abban a szerencsés helyzetben van ilyenkor a szerző, hogy a cím és a kép mellé már nem igazán kell sok okosságot írnia, hiszen a látvány magáért beszél. Vagy mégsem, mert az oszlop alján tátongó lik már jó ideje ásítozik a Szövetkezet úton. Nyilván annakidején valamelyik hülyegyereknek sikerült lepiszkálnia, - ami nagy baj, annál már csak az a nagyobb, ha nincs pótolva a fedő. Persze a villanyoszlopajtó-rehabiltációs brigád nem találhatja ki mindig, hogy éppen hol tették tönkre az ajtót, így valószínűleg minden figyelmeztetésnek örülnek. Mi éppen most szólunk. >

Lantos a pukibajnok!

Azon tűnődtem nagy unalmamban –tanulnom kellett volna, hát ráértem-, hogy meddig tud süllyedni egy ember a pénzért. Mondjuk persze erre a legjobb válasz az, hogy akár a politikáig, de most ezt vegyük ki a pakliból. Gondoljunk másra. Például a celebekre.
Vagyis azokra, akik TV adásokban tesznek úgy, mintha tudnának főzni, vagy ha tudnak, akkor megy úgy, mintha nem tudnának. Azokra, akik azért lettek híresek, mert akcentust hazudtak, vagy belefingonttak a mikrofonba. Persze lehetne ezt szebben fogalmazni, de minek: ők nem szellentettek, nem pukiztak, hanem azt tették, amit az előbb írtam. >

Az indiánok bosszúja

Egy írás a békebeli időkből (2000), amikor még cigarettáztam

Nem engedett fel a hegy. Én mentem ugyan felfelé, ám ő nem akarta. Éreztem, valahogy nem fogadott el, mert minél inkább igyekeztem egyre feljebb, ő annál inkább taszított vissza, és, minél inkább erőlködtem, annál nagyobb ellenállással tolt visszafelé. A lábam vitt ugyan felfelé, de lélekben még lent voltam. Ezért aztán nekem minden nehezebb volt, mint másoknak, akik sorra haladtak el mellettem. Ők frissek voltak, nekem viszont zsibbadt a lábam, fujtatott a tüdőm, torkomban lüktetett a szívem, és azt is észre kellett vennem, hogy a vérem sem a régi. >

Útonállók ...

...avagy szakmailag kevésbé sikeresnek tűnő megoldások az aszfaltozás területén című rovat

Kezdjük azzal a régi igazsággal, hogy a téma az utcán hever. Szó szerint. És egyszerűen megkerülhetetlennek tűnik. Vagy csak nehezen megkerülhetőnek.
Hát persze, hogy a kátyúról beszélünk.
Egy ma reggeli bakkanásunk okán gyalogszerrel nekivágtunk a város egyik ütőerének számító Kossuth út - Nagykátai út viszonylatnak. Egészen az ALDI magasságáig jutottunk, ahonnan a Rákóczi úton visszatérve fejeztük be reggeli sétánkat. Aminek ugye semmi értelme nem lett volna, ha nem mutatjuk most meg Önöknek amit láttunk, bár meglepetést biztosan nem fogunk okozni. >

Ancsin János Jászberényben, azaz mit is tudott hajdan Bajusz?

A minap összeszaladtam Ancsin Jánossal. Mondjuk, legyen inkább Jani, úgyis így hívja mindenki. Deresedő hajú férfikollégáim és a még mindig tündöklően ifjú negyvenes hölgyek jól tudják, hogy ki is ő. Csak a reménytelenül ifjak kedvéért: nyolcvanas évek legjobb magyar jégkorongozója. Meg a legnagyobb nőcsábásza (természetesen csak a nősülésig). Meg az egyik legjobb fej, aki jégpályák környékén született, él, és vélhetően egyszer majd onnan is viszik el, lila-fehér sállal letakarva.
No szóval éppen hokimeccs volt Újpesten... >

Rövidre vágva

Nagyon úgy néz ki, ennyi volt. Február 4-én kifut az utolsó tekercs a Lehel Filmszínház vetítőgépéből, és aznap este végleg bezár a város egyetlen mozija.
Pillanatnyilag ugyanis ez a helyzet, hiszen a mai napig nem született megegyezés a jászberényi mozit üzemeltető vállalkozó és az épület tulajdonosa, az önkormányzat között. >

Az utolsó előtti jelenet

Tegnap a jászdózsai Mária-halmon jártam. Amióta Bálint Sándor néprajzkutató Ünnepi kalendáriumában olvastam, hogy a múlt század elején egy július másodikai napon, vagyis Sarlós Boldogasszony napján többen látták itt Szűz Máriát megjelenni, magam is többször felkeresem ezt a helyet. Általában egyedül megyek, így ilyenkor semmitől sem zavartatva megnyílik felettem az ég, nem kell attól tartanom, hogy kitárulkozásomban sebezhetővé válok, a csendben és a mozdulatlanságban pedig közel merészkednek hozzám, és beszélgetőtársaimmá válnak a madarak, a nyulak és a fácánok. >