1326-ban ezen a napon született I. (Nagy) Lajos, Magyarország (1342–1382) és Lengyelország (1370–1382) Anjou-házi királya.
Uralkodása a középkori Magyar Királyság egyik fénykora: az ország belső békéje és dinasztikus kapcsolatai lehetővé tették a társadalom, a gazdaság és a kultúra fejlődését, így az ország fejlettsége közelebb került nyugat-európai országokéhoz, aktív külpolitikája és hadjáratai révén pedig Magyarország európai nagyhatalommá vált.
Lajos Károly Róbert magyar király és Łokietek Erzsébet lengyel hercegnő házasságából származott, a királyi pár harmadik gyermeke volt. Két bátyja, Károly és László korai halálát követően négyéves korában lett trónörökös.
Tizenhat éves volt, amikor apja elhunyt (1342. július 16-án), és július 21-én koronázták meg Székesfehérváron az ország főembereinek „egy szívvel, egy akarattal” való hozzájárulásával. Koronázása után első útja – amellyel mintegy politikai hitvallását is kinyilvánította – Nagyváradra vezetett, a példakép Szent László sírjához.
Lajos tele kincstárat, stabil és jól működő államszervezetet örökölt tehetséges és hűséges, őt mindenben segítő és támogató főnemesekkel. Buzgó katolikus, egyben a lovagi erényeket megtestesítő férfiú volt, aki emellett erős kézzel irányította országait. Feltétlen híve és biztos támasza volt a pápaságnak, még annak ellenére is, hogy az nem mindig szolgálta (ki) az érdekeit. Regnálása alatt a Magyar Királyság európai nagyhatalommá vált, amit „Archiregnumként” (azaz főkirályságként) emlegettek. Ezt csak erősítette az 1370-ben létrejött perszonálunió Lengyelországgal, a térség másik fontos államával.
Lajos alapvetően a főurakkal egyetértésben kormányzott, de a köznemességet is igyekezett megnyerni magának. 1351-es törvényei egészen 1848-ig a magyar nemesi alkotmányos berendezkedés gerincét képezték >