Van képem hozzá… Egy mesés est

A MaloM színház múlt heti vendége egy olyan előadó volt, akit hazánk számtalan települése tart földijének, még akkor is, ha csupán egyetlen alkalommal fordult meg náluk. Így vagyunk ezzel mi is Jászberényben, azzal a különbséggel, hogy Berecz András azért időről – időre útba ejti városunkat egy kis adomázásra.

Mondanom sem kell, hogy egyetlen szabad hely sem volt a nézőtéren. Persze a többség tudta ki fog színpadra lépni és milyen élmény vár rá. Szokásához híven a „nagy mesemondó” nem sokat teketóriázott, belekezdett ízes meséibe, amely hol állatokról, két székely testvérről, vagy éppen az első asszonyról szólt. Mindegy volt mi körül forgott éppen a szó, sziporkázó stílusa, fantasztikus érzékenysége – nem volt olyan helyzet, amit ne használt volna ki azonnal, legyen az a visszhangzó szomszéd terem, vagy egy nézői reakció - egyetlen pillanat alatt rabul ejtette a közönséget. Az magától értetődött, hogy időnként könnyeztünk a nevetéstől, miközben számolatlanul zúdultak ránk a finomabbnál - finomabb, vagy éppen nyers „poénok”… De azért nem maradhatott el a „tanítás” sem, hiszen egyre-másra kerültek elő a rég elfeledett – pontosabban sokunk által soha sem hallott – szavak, mondások, szokások… és akkor még dalokról nem is szóltam. Pedig azok külön is megérnek egy misét, mert hiába az egyetlen énekhang, mégis olyan volt mintha az egész zenekart is hallanánk. És hogy ne sajátítsa ki teljesen az estét egy jóízű éneklésre invitálta a publikumot, aki pedig egyetlen pillanatra sem kérette magát … Mert hát nem ok nélkül valók ezek a történetek, dalok, közös énekeltetés… mindegyikben ott bújkál a hagyományok tisztelete, és szeretetteljes továbbörökítése… mert ez Berecz András igazi küldetése… a történetek dalok pedig tökéletes eszközök erre. Főleg ilyen elragadó előadásban… Hát ezért volt ez a csütörtök este egy valódi mesés est.

(A képekre kattintva a galériában látható néhány igazi jellemző pillanat.)