Szembesítés… Mi rejtőzik a felszín alatt?

A cím akár egy bűnügyi történetre is utalhatna, de a Zadam társulat egy egészen más szembesítésre invitálta a (kortárs)táncot kedvelőket. A darab koreográfusa Zambrzycki Ádám ezúttal a tánccal kapcsolatban tett fel olyan kérdéseket, amelyeket meglehet, hogy a táncosok sem mernének feltenni maguknak. Ezek a kérdések, mint ahogy azok, amelyek a felszín alatt megbúvó lényeget firtatják, bizony fájdalmasak és marcangolóak voltak, kiváltképp akkor ha valaki nem akar megfutamodni megválaszolásuktól. Négy remek fiatal táncos - Asztalos Dóra, Fehér Laura, Sebestyén Tímea, Stohl Luca – pedig állt elébe ennek a cseppet sem kellemes procedúrának.

Akik több-kevesebb alkalommal megfordultak táncszínházi előadásokon, tudják, hogy ennek a műfajnak nem a hatalmas színpadok és tömött nézőtér a velejárói, sokkal inkább a szűk terek – ahol büntetlenül nem „hazudhat” sem előadó, sem néző - az otthonai. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy miért választják ezt a cseppet sem könnyű utat maguknak a táncosok. Reméltem ezúttal kapok valamiféle választ…

A táncosok világának elmaradhatatlan kelléke a balett rúd és - talán nem véletlenül – egy négyzetméternyi földdel felhintett "balettér" volt az alapdíszlet. Ebben a közegben tette fel kérdéseit a koreográfus a balett termeket uraló hangulatról… kötöttségekről… kőbevésett hierarchiáról… mérhetetlen szigorról… folyamatos bizalmatlanságról. Mert azért ne higgye senki, hogy legalább tíz évnyi kő kemény klasszikus balett nélkül bármit is lehet kezdeni a tánc világában. Ebben a műfajban már ahhoz is rengeteget kell járkálni mezítelen talppal az éles köveken, hogy valaki elindulhasson a sikerhez vezető úton. A baletteremben eltöltött évek adják meg ehhez a fizikai, technikai, lelki alapot, mert az igazi élet csak ezután kezdődik.

Mivel a tánc világa egy meglehetősen „zárt tér”, amiben a helyek cserélődhetnek, de kiemelkedni nagyon kevés esély van – ahogy ezt a záró kép is remekül mutatta. A szinte folyamatos átértékelése a szolidalitásnak, segítőkészségnek, barátságnak a mindennapok része, hiszen ebben a közegben mindenki-mindenkinek a vetélytársa. A folyamatos jelenlét feszültsége… mert aki kimarad, lemarad... a tudat, hogy mindenki csereszabatos… és még ezernyi kérdés, amivel a mindennapi kő kemény munka mellett szembesülnie kell a táncosnak, sőt kezelniük kell azokat. Ez a feladat és nem is kevés.
Az út végén pedig ott a siker…. lehetősége, vagy még az sem…

Akkor miért? Miért érdemes ezt az utat választani és kitartani mellette sokszor élethossziglan?

Válaszhoz kívülállóként az utolsó jelenet után sem jutottunk közelebb. Pedig kell ott valaminek lenni a felszín alatt… különben hogyan tudnák őszintén eltáncolni ezek a fiatal táncosok leghúsbavágóbb élményeit táncos-létüknek, amikor a siker ebben a darabban is csak pár pillanatig tűnt fel, akkor is csak a „kiváltságos”-nak.

Talán… magukért… az álmaikért… értünk táncot szerető nézőkért… Talán… ebben a műfajban van módjuk megmutatni arcukat, tudásukat... lehetnek egyéniségek, ellentétben az egyébként kiválóan képzett kartáncosok "arctalanságával"... Talán...
,
Ennek az őszinte estének a képi lenyomatai a fotókra kattintva a galériában láthatók.