Van képem hozzá… Kórházi ágyjelenetek

A közönség érkezik… két beteg háton fekve találgatja a függőleges ágyon, vajon miért vannak ilyen sokan a nagy viziten… majd belekezd, furcsa félreértések és félre érhetőségek görgette beszélgetésébe, vizsgálatról vizitről, leletekről…

Természetes, hogy mindent félreértenek, amit lehet, még azt is, ami egyértelmű… ilyen a mi nyelvünk, agyára tudunk menni a másiknak, anélkül, hogy a fejére lépnénk… mennyivel jobb a latin, abban minden egyértelmű – még akkor is, ha éppen fejjel lefelé olvassuk a leletet… az orvosok is ezért használják inkább ezt – na meg persze azért, hogy a beteg ne értsen belőle semmit. A szó lavinát időnként megszakítva „felülnek” az ágyukban és teljesen más gondolatok sorjáznak életük fontos, vagy kevésbé fontos eseményeiről, kétségeikről… vissza kórházba egy kis diskurzus a röntgenkép felett, majd ismételten egy parázs értetlenkedés… egy sor olyan jelenet, amely szinte mindenki számára ismerős ebből a közegből. Ismét egy váltás… teljes sötétség, egy álom… nyomasztó – ez is ismerős lehet annak, aki eltöltött néhány éjszakát egy kórteremben, forgolódva, hánykolódva ágyában. Szóval ebben a röpke órában a kórházi „lét” teljes élmény tárát felvonultatta a két szereplő, kimeríthetetlen ötletességgel, humorral, néha „felülve”, elgondolkodtatva a nagyérdeműt az élet komolyabb dolgain – mi lehet jobb, tudni mikor ér véget a filmünk, esetleg csak sodródni az utolsó „képkocka” felé – majd azonnal visszatérve a humorhoz.
Aki végig nézte az előadást, karnyújtásnyiról láthatta, hogy bizony a színészet időnként elképesztően verejtékes munka még akkor is, ha ezúttal a színészek az egész előadás alatt hanyatt fekszenek, esetleg időnként „felülnek” a (függőleges) ágyon. És ha ez nem lett volna elég kihívás számukra, még túl kell jutni a darab befejezésén, amely a szokásoktól eltérően nem is volt olyan egyértelmű. Bizonyította ezt, hogy a közönség csak percek múltán ébredt rá, hogy vége. Miközben kezdték lassan néhány „Jobbulást!” kíséretében elhagyni a termet, amit a betegek kedvesen viszonoztak, azért csak-csak voltak olyanok, akik még egy kicsit maradtak, hátha megfejthetik a titkot: Hogyan lehet ülni egy függőleges ágyon… idővel ők is magukra hagyták a „kórtermet” és a betegeket… Vége.
Tapsvihar?
Az most nem volt… lemondtak róla a színészek a siker érdekében…
Siker?
Az viszont volt, legalábbis az előtérben elcsípett beszélgetés töredékekből erre lehetett következtetni.
Fotók?
Néhány darab az is készült – szokásos módon a galériában elérhetők. Természetesen a nagy titokra – már az illendőség okán – ezekből sem derül fény.