Van képem hozzá… Filmkockák élőben

Szerdán este Sarah Marie Jones Kövek a zsebben című darabja járt a MaloM-ban. A közönség megérezte a „vérszagot”, hiszen minden jegy elkelt, még a párnásak is. Itt nem arra kell gondolni, hogy vannak különlegesen kényelmes székek, hanem azt, hogy a nézők hozzák magukkal a párnát, amin a színházban a földön ülnek. Az érdeklődés oka a londoni West End díjnyertes darabja és annak magyar előadói Rudolf Péter – aki egyben rendezője is az előadásnak – és Kálloy Molnár Péter – aki pedig fordítóként jegyzi a művet.

Szóval nem volt nehéz biztosra menni.
A történet egy ír kisvárosban játszódik egy hollywoodi film forgatásán. A meglehetősen sok szereplő – én ugyan nem számoltam, de olvastam... tizenöt - megformálására vállalkozott a két művész, minden segítség nélkül. Illetve rendelkezésükre állt két asztal – az egyik igazából pincér tálcaként működött – két tucat szék és jó néhányan a közönségből, akik akarva-akaratlanul is az est részesévé váltak. El ne feledkezzem egy százhatvan mérfölddel száguldó piros Trabant kupéról.

Sokáig csak ámultunk és a rekeszizmainkat tréningeztünk, a különböző film kockákban lubickoló szereplők láttán. Azért már eközben is érezni lehet, hogy ennyivel nem ússzuk meg… egyszer csak értelmet kapott a cím, mert a helyi statiszták egyike kövekkel telerakott zsebbel elindult a helyi folyóba – senkinek nem volt esélye segíteni rajta – és véget vetett életének. Ha a maga kis silány élete nem szembesítette volna saját értékével, ez az idegen közeg véglegesen megtette azt. Az már korábban nyilvánvaló volt, hogy a hollywoodi gondolkodás teljesen idegen ebben a környezetben, ahol a helyiek csak negyed osztályú kellékei lehetnek a „nagy műnek”. A számtalan statiszta, számtalan oldalról próbált alkalmazkodni a helyzethez, kihasználni a vélt lehetőséget… eredménytelenül. Rá kellett ébredniük, hogy ez a film, nem az ő filmjük.

A megoldás … talán nekik kellene megcsinálniuk saját mozijukat – mondjuk a folyóba fúlt fiú történetét. De mit szól ehhez a „szakma”? Semmit… minden a nézőszám, a profit, itt nincsen helye érzelmeknek… az emberek nem másfél óra depresszióért mennek a moziba, arra ott van a saját sanyarú kis életük…
De tényleg? Valóban nem érdeklik a nézőket a valódi sorsok?
Tényleg ez a mozinak a feladata?
Tényleg a felhőtlen röhögést keresve ülünk be a színházba?
Mire véget ért – és nem Happy end-el – a darab, ilyen és hasonló kérdések forogtak a fejünkben. A régi MaloM rajongók által jól ismert és az újabbak által most megtapasztalt furcsa érzéssel a gyomrukban távoztunk… ha már beültünk a darabra, akkor ne csak a felhőtlen nevetés, de az azt követő cseppet sem kellemes kérdések emlékeit is hazavittük magunkkal… Megtanultuk szeretni az „ír filmeket”.

Azért amellett sem szabad szó nélkül elmenni, hogy a két szereplő elképesztő volt… adott esetben egy percen belül három szerepben is hitelesnek lenni, nem kis teljesítmény. Arról nem is beszélve, hogy mindezt karnyújtásnyira a közönségtől kell produkálniuk… A hitelességről csak annyit, hogy én magam is – fotósként, hogy ne találtak volna meg – többször meginogtam, hogy a nekem címzett kiszólások, mennyire részei az előadásnak, esetleg mennyire kell komolyan vennem azokat. Bevallom, többször igen csak zavarban voltam.

A „kételyek között” mégis elkészült képek a galériában láthatók.