Levelek a karzatról

Rég néztem végig élőben, a helyszínen a testületi ülést. Pedig néha érdemes, mert a karzaton ülve azért más a fíling, mint a tévé előtt. Más a rálátás - ha lehet így mondani, és persze nem csak a tv-ben szemből nem látható, kopasz fejbúbokról van itt szó. Hallatszik-látszik minden kis morgás, közbevetés, bénázás, vakaródzás, fintor. Lehet látni ki, mivel üti agyon az időt, ki mit olvasgat a laptopján. Látni, ahogy valaki kekszet rágcsál, vagy cafatokra tépdesi az elfogyasztott mandarin héját. Ilyen apró kis finomságok. Ez benne a jó.

Az már kevésbé, hogy ilyenkor a nézőknek nem illik lábat feltéve pattogatott kukoricázva üldögélni, és nincs lehetőség átkapcsolni másik csatornára sem. Amit pedig néha (sokszor) megtenne az ember. Persze ki is mehetnénk, de akkor meg minek jöttünk ide.
Nem, ha már itt vagyunk, maradunk.

Az ülés elején Gedei polgármester úr abban a reményben köszönti a testületet, hogy erővel és egészséggel bírja majd, az ez évben elé tornyosuló feladatokat. Úgy legyen.

A napirendi pontokat átvizsgálva nyilvánvaló, hogy leginkább két témánál ragadhat le hosszabb ideig a testület. Az egyik a Csemege tömb sorsa, a másik a Jászság Néptánc együttes életveszélyesnek minősülő székházának ügye. És ahogy a végén kiderült, igazunk is lett. Leragadtak, de alaposan.

Folyt a szó, de nem ment előre semmi. Ugyanazok a körök többször is. Nem érttették egymást. Lehet, hogy egyel több bizottsági ülést kellett volna tartani egyes témákban. Lehet, hogy csak rendesen el kellett volna olvasni a kapott anyagot.(Csak hát mindkét oldalon ülnek olyanok, akik nem nagyon tudnak olvasni, legalábbis az egymás fejéhez vágott megjegyzésekből ez derült ki…) Az is lehet, hogy jobban kellene kommunikálni a feleknek. Ezekben a megállapításokban talán van némi igazság, hiszen mindezeket a képviselők is felvetették. Csak mindig a másik oldallal szemben. Naná.

Szóval, ahogy a forgatókönyv megkívánja, ment azért finomon a vagdalkozás, az adok kapok. Tamás Zoltán, a városfejlesztési bizottság elnöke elkeseredésében odáig jutott, hogy a Csemegetömb szavazás végén simán impotensnek nevezte a testületet. (Bocs, de kitört belőlem, - mondta, mikor a szünetben, a távozó befektetők hátát nézve arról beszéltünk, mi várható ezután - Most náluk a labda… A folyosón nem messze álldogáló, a vitában a másik oldalon kardoskodó Balogh Béla felé azért még elröpült egy sokatmondó pillantás…)

Dühös volt, mert az általa előterjesztett ügyben nem sikerült a szándéknyilatkozatig sem eljutni. Nem csoda, mert a karzatról szemlélődve úgy tűnt, senki sem tudta, mi a helyzet. A teremben tartózkodtak annak a szombathelyi cégnek az illetékesei, akikkel közösen a városfejlesztési bizottság és az előkészítésben résztvevő hivatalnokok első körben egy szándéknyilatkozatot szerettek volna tető alá hozni. Ezzel a dokumentummal csatlakozhatott volna az önkormányzat a volt Csemege tömb helyén épülő ingatlan együttes projectjéhez. Na de alá merje-e írni a szándéknyilatkozatot az önkormányzat? Ha ez itt az egyáltalán. Vagy ez már előszerződés? Melyik mire kötelezi az önkormányzatot?

Az, hogy a hallgatóság néha nem nagyon értette, ki, mit, miért mond, vagy éppen nem mondd, az csak egy dolog. De hogy néha a képviselők se… Az egész kissé kaotikusnak tűnt. Néhányan olyan csapásokra tévedtek a vita során, mely semerre se vitt, vagy már egyszer végigmentek rajta - fölöslegesen. Olyan kérdések kerültek terítékre, melyeket vagy előtte kellett volna megbeszélni, vagy utólag a szakértőknek tisztázni. Nekünk így nem is tűnt csodának, hogy a végén nem kapott elég támogatót a cég és az önkormányzat közötti szándéknyilatkozat aláírása.

Mire ez a döntés megszületett, már jó pár órája folyt az ülés - de még hol volt a vége.

Persze közben több fontos döntés is született, ezeket a fanatikus, mazochista hajlamú nézők a tv előtt végigkövethették, akik pedig csak a szikár tényekre kíváncsiak, hétvégén úgyis fellapozzák a városi újságot. Ez itt most nem a hétköznapi racionalitás helye, itt most a benyomások, az érzelmek vannak túlsúlyban, kérem szépen.

Az érzelmek. Ez volt az egyik fő vonulata a Jászság Népi Együttes székháza körül kibontakozó terjedelmes vitának. Az épület köztudottan régóta életveszélyes, valamit tenni kell. Az édes keserű gond – és a nagy vita alapja az volt, hogy a polgármester tavaly év végén egyszer csak hozott 120 millió forintot, melyet a néptánc együttes székházának rekonstrukciójára adott a kormány. Ennek az ajándéknak persze mindenki örült - bár, mint Hajnal Nagy Gábor képviselő mondta, kicsit drága az olyan ajándék, amelyhez még egyszer annyit hozzá kell tenni, hogy valamit kezdhessenek vele. Azt sem értette, mi módon kaptuk meg a pénzt - ám Juhász Dániel szerint olyan ez, mint a virsli, arról se jó tudni hogyan készült, lényeg hogy jó legyen a végeredmény.
Végeredmény…. Hát hol volt még az.

Két dolog azonban az elejétől biztosnak tűnt. Egy: Pénzt vissza nem adunk. Kettő: Amit kaptunk az viszont kevés.
Legalábbis arra, hogy a régi helyén, a Víz utcában, újjáépítsék az épületet.
Pedig a népi együttes, - melynek képviselői, afféle néma demonstrációként megtöltötték a vendégeknek szánt helyek jórészét, ezt az álláspontot képviselte az előzetes tárgyalások során. Kötődnek oda – mondták.

Sokan osztották is az érzelmek ily mértékű latba vetését, és volt, aki nemhogy az előzetes tervben szereplő 80 milliós önkormányzati hozzájárulást, de még sokkal többet is hozzácsapott volna a 120 millióhoz. (No persze nem a sajátjából.) Mások szerint érzelmekre a legritkább esetekben lehet alapozni, főleg ha az épület a Zagyva parton áll. Nyolcvan meg százhúsz az kétszáz, de a teremben általános vélemény volt, hogy lesz az minimum háromszáz. Racionálisék az Ifjúsági Ház átalakítását is megfelelőnek - és jóval tervezhetőbb költségűnek - tartották volna. Érzelmesék szerint ez kitolás lenne azokkal, akik most használják. És ez így ment tovább, minden egyes érvre volt egy másik, hogy miért nem. Ez persze nem is lenne gond, ha ettől előre mozdulna valami.

A vita meddőségbe torkolását valószínűleg nem csak a kívülállók vették észre, mert
Juhász alpolgármester önvizsgálatra próbálta késztetni a képviselőket. Vallják már be, hogy amit itt produkálnak, az egy amatőr színjátszó csoport rossz előadása, hiszen a helyzet adott, az idő hiánya miatt nem is lehet mást tenni, mint vagy visszaadják a pénzt, vagy bevállalják a Víz utcai építkezést, még ha a tervezettnél jóval mélyebben is a bukszába kényszerülnek nyúlni. Különben is mindenki tudja, a papírokat már elküldték.

Nem valószínű, hogy ez nagyon meghatotta a többieket, mert egy ideig még sorjáztak a különböző álláspontok, ám egyik oldal sem tudott masszív érveket felhozni a saját igazára. A polgármester végül feltette szavazásra a kérdést. A döntés értelmében pedig úgy néz ki, belevágnak a Víz utcai székház átépítésébe, még ha nem is lehet tudni, hova fut ki a dolog. Néptáncosok fel, boldogan el.

Azzal, hogy a két döntést megszülte a testület, a több mint nyolc órás ülés nagy részét ki is ikszelte. A többi ezekhez képest egy villanásnak hatott. Hosszú menet volt. Tájékozatlanabb szemlélő azt gondolta, biztosan órabérben kapják a fizetést.
Pedig dehogy…

Azóta, akikkel közülük beszéltem, azt azért elismerték, nem volt ez olyan nap, mely arany betűkkel kellene, hogy szerepeljen a Hogyan irányítsuk a várost ésszerű viták során ? című nagykönyvben. Láttuk.

Talán rosszul ébredtek. Ha visszagondolok két eset volt egész délután és este, amikor közösen nevettek. Az egyik, mikor egy képviselőnő véletlenül nemmel szavazott, a két éve létező, de a város kasszájába még egy forintot sem hozó luxusadó eltörlésére. Ment a baráti zrikálás.
A másik, mikor a teremből épp távozni akaró egyik társukat, majdnem visszarántotta a magán hagyott kihangosító szett. Megint csak nevetés - és nem az a gonosz fajta.
Ezt fel is jegyeztem, 18.08- kor történt.

Akkor, abban a húsz másodpercben biztosan nagy dolgokat tudtak volna közösen csinálni.
- kormos -