Van képem hozzá… Bolero és társa

Ebben az esetben nem a bolero nevezetű ruhadarabról van szó, bár kétségtelen, hogy mindkettő Ibériából származik. A MaloM színház szerdai műsorán Ravel Bolero-jának zenéjére készült koreográfia szerepelt, ezúttal a Budapest Táncszínház remek fiatal táncosainak előadásában.
Az gondolom ismert, hogy szinte minden koreográfus fejében legalább egyszer megfordult, hogy erre az elementális zenére készítsen egy tánc adaptációt. A társulat azonban csavart egyet a dolgon, hiszen nem csak a fent említett előadással érkezett, hanem a koreográfus Raza Hammadi Mur mur de la Mediterranée című darabját is magukkal hozták.

Mint ahogy a szerző személye is elárulja, erőteljes mediterrán kötődését igyekezett mozgásokba és zenébe önteni. Így nem csoda, hogy Észak – Afrika hangulata áradt minden pillanatban felénk. A szólók és duettek magukba hordozták annak a vidéknek az életét átszövő – nemegyszer mélyen a felszín alatt húzódó – érzelmeit, és társadalmi szokásait… legalább is annak a számára, aki szabadon engedte fantáziáját. Hol egy pályaudvaron, hol pedig a marakeshi piacon érezhettük magunkat. Arról nem is beszélve, hogy az adott társadalom női és férfi szerepeire is ráláthattunk… és bizony jajj annak az asszonynak, aki megpróbálja levetni magáról a hagyomány kendőjét. Mindezt az érzést erősítette a meglehetősen halovány sárgás világítás, ami valóban egy sikátor fényeit idézte. Egy olyan világ tárult elénk, ami sokunknak a fantáziáját megmozgatja, azonban kevesünknek lenne bátorsága megmerülni benne. Lehet, ha valaki jobban utána olvas arra jut, hogy a koreográfus egészen mást akart megmutatni… ez az izgalmas a táncban… ki-ki saját élete alapján készíthet saját történetet a látottakból.

Kis szünet…
Következett a Bolero. Erről nem hiszem, hogy sokat kell beszélni, főleg azoknak, akik például látták Markó Iván koreográfiáját a „néhai” Budapest Sportcsarnokban, Ladányi Andreával. Sejtettük itt kő-kövön nem marad. Nem csalódtunk… erre a fergetegesen gyorsuló zenére az ifjú táncosok egy még intenzívebb produkciót alkottak. Mivel a tér kisebb volt az eredeti darab igényénél, ezért remekül átszabták az előadást, ami azt jelentette, hogy egy időben a színpad minden pontján történt valami, a néző pedig alig győzte kapkodni a fejét. A fotósról már nem is szólva… Számomra kicsit olyan élmény volt, mit mikor valaki beleül egy igazi sportkocsiba, ami padlógázzal négy másodperc alatt éri el a 100 km/h-s sebességet – belepréselődünk az ülésbe. Na jó, esetemben az ülést a hátam mögött lévő fal helyettesítette… de az érzés az hasonló volt. Nem dicsekvésként, de pár hónapja volt alkalmam megtapasztalni ezt egy komoly sportkocsi volánja mögött is. Tényleg fergeteges volt… nem csoda, hogy a publikum alig akarta elengedni a táncosokat… kár, hogy ebben a műfajban nincs ráadás.

Az első darab hangulatához illő fény, a második pedig hatalmas intenzitásával állított komoly faladat elé. Azt, hogy hogyan sikerült megoldani fotós feladatom, az a képekre kattintva megtekinthető a galériában.