Világörökség a hétköznapokban

1972. május 6-án megnyílt Budapesten az első táncház Sebő Ferenc, Novák Ferenc, Halmos Béla és Martin György szervezésében, részvételével. Vajon melyikük gondolta volna a hőskorban, melyik lelkes, fiatal zenész, táncos fejében fordult meg 70-es években, hogy egyszer, messze a Bali-szigeteken, a világörökség része lesz az általuk életre keltett, elindított, ma már táncházmozgalomnak nevezett csoda?

Valószínűleg egyikük sem. Egyszerűen belső igényük diktálta a megvalósítást. Mindannyiunk öröme ez a megtisztelő cím, de hogy éli hétköznapjait világörökségünk?

Táncház. Kortalan dolog. Itt hallhat először, ismerkedhet meg a karon ülő kisgyermektől, a serdülő gyerkőcökön, ifjú kamaszokon át a felnőttekig minden korosztály a magyar népzene és néptánc varázslatos világával. Hisz varázslat ez, apáink, őseink kifinomult, minden érzéssel ellátott, ránk örökölt varázslata. Ha kell sír a hegedű, ha kell kacag és húrjaival együtt rezdülnek érzéseink, mozdulnak lábaink, búslakodunk, nevetünk mi is.

Egy táncház ma már összetett dolog. Néphagyományok, kézműves foglalkozások, gyermekjátszók, bemutatók, kiállítások, koncertek kapcsolódnak hozzá. A táncházaknak akkor van legnagyobb összetartó ereje ha mindez rendszeresen, legalább havonta egyszer-kétszer létrejön. Ekkor lehet egy népdalt, táncanyagot, akár mélyen tájegységi, falusi szintre lebontva, fokozatosan, folyamatosan megtanítani a rendszeresen táncházba járók számára.

Itt meg is kell állnunk egy pillanatra. Gazdasági válság, pénztelenség, a takarékosságból fakadó ad hoc, alkalmankénti, esetleg nemzeti ünnepeinkhez kapcsolódó táncházak, van ahol még azok sem, jellemzik a vidék táncházmozgalmát. Saját forrás minimális. Az egyesületek, táncegyüttesek, baráti közösségek megpróbálnak pályázat útján forráshoz jutni a megvalósításhoz, de azt kell tapasztalni, hogy még a kultúra védjegyét hordozó Nemzeti Kulturális Alapnál, és más pályáztatóknál is, beszűkültek a támogatási lehetőségek. Szeretnének ők adni, de nincs miből.

Így történhetett, hogy Jászberényben a kötelezően 6 hónapra, 6 alkalomra kiírt táncház sorozatra nyertünk 100.000.- Ft-ot. (Az egész országra jellemző volt jelen összeg a nyertes pályázatoknál.) Jászberényben nincs állandó banda. A táncházban muzsikáló zenekar (5-6 fő) máshonnan jön, költsége mindennel együtt egy alkalomra megközelíti ezt az összeget és még nem beszéltünk a különböző foglalkozás vezetők, oktatók tiszteletdíjáról. A zenészeket is meg lehet érteni, ez a munkájuk, a hivatásuk, ebből kell megélniük, családot eltartaniuk, már ha mindezt tudják fedezni pusztán a muzsikálásból. Belépődíjba minden kiadási költséget átvinni nem lehet, mert akkora lenne a jegyár, hogy inkább mindenki otthon maradna. Egyéb bevétel előteremtése, szponzorok, vállalkozók bevonása jól hangzik, de nagyon-nagyon ritka az ilyen támogató. Főleg az ígéret, a most nem alkalmas, hívjon a jövő héten, fogadja a táncházak szervezőit. Most lehet számolni mire is elég a fenti összeg, hat alkalomra, akár ugyanennyit saját erőként hozzátéve.

Persze, tudom, hogy nagyon sok mindent meg lehet oldani barátságból, szeretetből, elkötelezettségből. Azzal is tisztában vagyok, hogy a népzene, a táncház hangulata, mindig felhangzik, jelen lesz valahol, mert mindig lesznek a felnövekvő generációkban, kik szívügyüknek tekintve szerveznek, őrzik tisztaságát.

Nagy dolog a világörökség részének érezni magunkat, büszkék is lehetünk a szó tiszta értelmében!

Vigyázzunk Táncházainkra!

(Fotó: Mucsi Gyula)