Vérrel és karddal

Inkább bicskát vágok a tökömbe, mintsem bakancsba bújjak – mondta annakidején a jász ember, akit nem a huszárok közé akartak besorozni. S mivel – mi aztán igazán tudjuk –- igencsak makacs fajta, az Isten meg is segítette, és törvényileg kimondatott: jász és kun embert termetétől függetlenül, csakis a huszárokhoz lehet besorozni. Mert a jász és a kun, az bizony lóra termett és nem holmi sárban cuppogásra. Tudta ezt mindenki ősidőktől fogva, s így történt ez a Redemptio idején is, mikor ezer Jászkun huszár állt helyt önmegváltásunk fejében. Akkor, és utána két évszázadon át, vérrel és karddal adóztak a mindenkori uralkodóknak, s szereztek hírnevet népüknek.

Mert a jászok élete elválaszthatatlan a katonaságtól - derült ki abból az előadásból, melyet Katonák Jászberényben címmel, csütörtökön este, a Jász Múzeumban tartott Babucs Zoltán hadtörténész. Már csak a téma okán is érdemes volt elmenni – rengetegen meg is tették - ám Zoli meglepetésként fotókkal is készült, mely persze már a XX. század első pár évtizedét illusztrálta, de kuriózum számba menő fotókat láthattunk a világháborúk között és alatt Jászberényben állomásozó katonák életéből.

Pörögtek a képek, mi pedig a képzelet által táplált lovaink hátára pattanva visszavágtattunk a múltba, egészen a Redemptioig, mikor 1745-ben, a Jászkun Hármas Kerület egy teljes huszárezredet állított ki, amelyet azonnal be is vetettek a poroszok elleni háborúban, s onnantól kezdve a huszárok uniformisa az elmúlt jó kétszáz év magyar hadtörténelmének szinte összes hadszínterén feltűnt.

Tegyük hozzá: a jászok és a kunok mindig önként vállalták a hosszú, sokszor évtizedes katonai szolgálatot, akár a Nádor-huszárezred alakulatában harcoltak, akár 1848. dicső napjaiban tették ezt. De említhetnénk 1859-et, mikor Itália földjén, majd 1866-ot, mikor a Königgreatz csataterén küzdöttek. Az I. világháború az orosz, majd az olasz frontot találta őket, de a II. világháborúban is bevetették a jászkun lovasokat, bár akkoriban a lovakat sok esetben felváltotta a kerékpár - ami ugye mai szemmel talán kissé megmosolyogtató, ám akkor az - Trianon döntéseinek következményeként - szükségszerű lépés volt.

Érdekességként azt is megtudtuk, hogy a sors szeszélye folytán „Jászkun” elnevezésű alakulat sosem állomásozott Jászberényben, míg például Kecskeméten igen, s bizony az is történelmi tény, hogy Ferdinánd bolgár király 1887-es uralkodóvá választását megelőzően, Coburg-Koháry Ferdinánd néven, huszár főhadnagyként fél évet szolgált a jászberényi kaszárnyában.

Az alábbi 1935-ös filmhíradó a kecskeméti Jászkun huszárok ünnepségéről készült.

Kerékpárral vagy lóháton, a katonákat mindenkor nagy tisztelet övezte, és a város - évszámtól és rendszertől függetlenül – mindig szorosan együtt élt az itt szolgálókkal, akik a Huszárlaktanya 1850 és 1872 között épült falai között, illetve később az 1930-as évek második felében épült - s rendszerváltást követő eladásakor Dózsa György nevét viselő - laktanyában állomásoztak.

A két világháború között olyannyira jó volt a várossal a honvédek kapcsolata, hogy azok még egy zászlót is kaptak a berényi polgároktól „Jász vitézek előre, rajta” felirattal.

Sajnos a II. világháború, s a doni harcok a jászberényi alakulatból is jócskán szedték az áldozatokat. 956 honvédet búcsúztattak annakidején a főtéren, s mikor 1943 májusában visszatértek, 256-an vonultak ugyanott végig..

A világháború utáni években nem voltak katonák a városban, míg 1949-ben szovjet páncélosalakulat érkezett ide. Az idők során a város őket is befogadta és a kapcsolatra jellemző, hogy 1956-ban az akkori parancsnok megtagadta a parancsot és nem lövetett az emberek közé. Ezért aztán őt le is váltották, majd kivégezték.

Az egykori Huszárlaktanyából egészségügyi bázis lett, mely 1997-ig üzemelt, a Nagykátai úti laktanya pedig vállalkozók kezébe került. Jászberényből, az egykori katonavárosból, a nagy katonai hagyományokkal bíró település életéből eltűnt mára a katonaság, ami nagy kár – summázta keserűen Babucs Zolltán és ezzel az előadáson megjelent, egykor a helyi laktanyában szolgáló, ma leginkább a Honvéd Jászkaszinó Egyesületben egymásra találó idős katonák is egyetértettek.

Az előadást ők is nagyra értékelték, ám nem lehetett nem észrevenni arcukon a szomorúságot, mikor az előadó a rendszerváltás utáni évtizedekről beszélt. Mint mondták, ők, amit tudnak megtesznek a múltról szóló dokumentumok összegyűjtésének terén, hiszen sejtik, hogy az egyesület végzete az lesz, hogy szép csendben elmennek majd, ám a város múltjának ezt a szeletét szeretnék majd átadni megőrzésre az utókornak.

(Mint ahogy az utókorra maradt ez a két filmhíradó részlet is, melyeken az I. Ferencz József Jászkun 1. Honvéd Huszárezred ünnepélye, illetve a Jászkun huszárok egyik lovasünnepélye látható. Előbbi 1932-ből, utóbbi 1934-ből.)