Egy lepusztult világ apró csodái

A mondás szerint minden újságírónak maga felé hajlik a notebook fedele (vagy valami ilyesmi…) s bár én efféle szerkezettel nem rendelkezem, az azért engedtessék meg nekem, hogy mikor a „Neszűri képek” című kiállításról szólok, pár szó erejéig ismét belekeverjem nagyapámékat és azt a 21 sort ott a harmadik dűlőben. Merthogy a Neszűr kapcsán nekem mindig ezek a dolgok jutnak eszembe. A hatalmas eper- és diófák a kunyhó előtt, a gyümölcsfák és tőkék közötti rohangálások, bújócskázások, a házikóban lévő vaságyra terített szúrós lópokróc, a fabudi, ahol gondosan negyedoldalnyi darabokra tépve mindig ott volt egy halom Szabad Föld.

Meg a szomszédok. Jobbra a Tanár úrék, szembe az út túloldalán a „pestiek” , akik csak hébe-hóba jöttek le hétvégenként, és a többiek. Meg ugye a csavargások, biciklizések a dűlőutakon. Melyik jászberényinek ne lenne hasonló élménye, aki gyerekként eltöltött ott, akár csak egy-két nyári napot is, a szőlőben dolgozó felnőttek mellett…

Ma már persze nem engedném be oda a gyerekeimet, hogy tekerjenek egyet. Sőt, ha volna üzleti érzékem gazdag kalandvágyóknak hirdetnék itt túlélő túrát. Pénteken bevisszük a közepére, aztán vasárnap várjuk kint a Nagykátai útnál. Aki tud, kijön. (Persze a pénzt előre kérném…) Azok meg jó pénzért be is fizetnének, mert ugye kell néha egy kis adrenalin túltengés.

Ám már nagyon messzire kanyarodtam. Tulajdonképpen nagyapám boráról szerettem volna írni, ami olyan rozé fajta lehetett, legalábbis a semmilyen színe alapján és ebéd után mindig legurult belőle az öreg torkán két deci egy kis szódával. Na jó, ha Mező Lajos bácsi néha meglátogatta akkor, egy kicsivel több is… De én nagyapámat részegen soha nem láttam. Most vagy ilyen jól bírta, vagy mindig elbújt, vagy (ami a legvalószínűbb) tudta, hol a határ és hogy a bort nagy tisztelet közepette, csak mértékkel szabad inni. Drága kincs volt az, hiszen verejtékével dolgozott meg érte.

Szóval ilyesmi jutott eszembe, miközben a fotó kiállítás megnyitóján felszolgált neszűri borból kínált Bíró János, „Bírójani”, aki megingathatatlan alappillére a képeket készítő Digitálisan Fotózók Klubjának. - Egy adalékot akartunk hozzátenni a Neszűrhöz, mostanában úgyis többet foglalkoznak vele. Ez is az egyik oldala, el lehet rajta gondolkodni – mondja és lám én éppen ezt csináltam…a képek hatására kicsit visszautaztam az időben úgy harminc évet. Na nem azért, amit a falakon láttam, hiszen a képek természetesen nem a múltat, hanem a jelent ábrázolják.

A klub tagjai egy éven át, minden évszakban kiautóztak a Neszűrbe és digitális gépeikkel az éppen aktuális apró szépségeket, részleteket örökítették meg.
– Valóban a szépet és az érdekeset kívántuk lencsevégre kapni, hiszen amatőrök vagyunk Az úgynevezett szociofotó - bár a Neszűrben a téma szinte a homokban hever - nem a mi stílusunk, a kiállításon kevés ilyen látható csak - beszél a klub 9 alkotójának 120 db, közösen válogatott és kiállított képéről János.

Én viszont csak azért sem beszélek róluk többet, annál inkább invitálok mindenkit, szánjon rá egy kis időt, menjen el az egykori Jászkürt fogadóba, a Déryné u. 6. szám alá és nézze meg a július 11-ig nyitva tartó kiállítást. Garantálom, hogy sokkal kellemesebb lesz, mint a neszűrben hajdan termelt borok jó része, melyeket a rossz nyelvek szerint azért hívtak háromemberesnek, mert legalább annyi kellett hozzá, hogy lefogják azt, akivel meg akarták itatni.

(Fotók a kiállítás megnyitójáról - Bíró János és Szalai György)