Akik nincsenek benne a tévében... - Vitéz László

Az nem lehet, hogy Pályi János újra Jászberényben vendégszerepel, és nem ír róla senki. A MaloM Színház működésének elmúlt bő két esztendejében egy nyomtatott és két internetes újságban összesen nyolc (!) különféle szerző írta beszámolóit és kritikáit a különféle előadásokról, szinte egyetlen esemény sem maradt visszhang nélkül. Hozzájuk kell még adni a helyi rádió előzeteseit és a helyi televízió szerkesztőjének nagy műgonddal és előzetes felkészüléseken alapuló rövidebb, de inkább hosszabb műsorait. Külön mondatot igényel az a luxusszámba menő jelenség, amit Szalai György képvisel, aki szinte minden előadást végigfotózott észrevétlenül úgy, hogy gyönyörű fotóiért a világ bármely előadó-művészettel foglalkozó folyóirata arany árat fizetne...

Történt mindez úgy, hogy az említett szerzőkkel egyetlen megbeszélés, rábeszélés vagy egyeztetés történt volna. Minden teljesen magától, spontán módon, láthatatlanul, belső szükségletből és önerőből alakult így. Budapestet és a nagyvárosokat is beleszámítva hol van még egy színház a Kárpát hazában, amelyik ezt a gazdagságot elmondhatná magáról, mint ez a ma már csak alig 27 ezer lelket számláló kisváros színháza a Jászság közepén!

Most vasárnap viszont úgy esett, hogy a helyi televízió munkatársain kívül nem ült senki olyan a nézőtéren, aki az előadásokról eddig megnyilatkozott, így a színház alapítójaként és művészeti vezetőjeként kénytelen vagyok kilencedik szerzőként bemutatkozni, ha azt akarom, hogy Pályi János ittléte ne múljon el írásos nyom nélkül.

Vitéz László bábfiguráját néhány évszázados szünet után a Kemény-család keltette újra életre a XIX. század legvégén, napjainkra pedig a legifjabb Kemény-unoka, a januárban 87 esztendős Henrik tette ismertté, aki életéből 80 évet töltött színpadon. Ma pedig Kemény Henriknek tisztelegve Pályi János, a mai magyar bábszínház legkiválóbb alakja a hiteles folytatója az ördögöt palacsintasütőjével elpáholó, piros ruhás, hegyes sapkás, fekete csizmás vitéznek, aki szintén két éve önálló színházat alapított önerőből, szintén majdnem a semmiből Kaposvárott.

Újabb jászberényi vendégjátéka során ez az ördögöket adjusztáló magyar vitéz, köszönhetően a gyerekek szűnni nem akaró biztatásának, folyamatos tapsviharainak, a verseket skandáló anyukáknak és nagymamáknak, no meg az éneklő apukáknak, újra feltámadt. Nem is beszélve arról, miként játszott szerepet ebben feltámadásban a kis Dalma „világszáma” a 7. sorból, amikor a színpadon váratlanul zsonglőr- és bűvészmutatványok avatott szereplőjévé nőtte ki magát!

Mert az ördög bizony nem alszik. Vitéz László hiába próbálna szundikálni, nyugalmát megzavarja a molnár, vagy, ahogy annak idején még Kemény Henrik elnevezte, a „molinár bácsi”, aki nem tudja malmában a búzát megőrölni, mert a malmot megszállták az ördögök. Vitéz Lászlónak pedig az alváson kívül nincs egyéb dolga az életben, mint az, hogy megszabadítsa a világot ezektől a patákkal és szarvakkal rendelkező, hüllőképű ragyás varangyoktól, akik az élet megrontására egyenesen a zombik tanácsának hivatalából érkeztek a malomba.

A MaloM Színház színpadán pedig rituálisan lejátszódik mindaz, ami a színházon kívüli világban is folyik. A palacsintasütő üt, vág, püföl, páhol, tángál és agyabugyál szüntelen. Koppannak, konganak, döngenek és pingpongoznak az ördögfejek sorra. A vitéz fölénye meggyőző, ám mégis, amikor pusztán eleganciából egyszer-egyszer hirtelen láthatatlanná válik és eltűnik, az öntelt zombik azt a látszatot keltve, hogy véget ért a küzdelem, máris bukottnak, szájhősnek és gyávának kiáltják ki (ez a momentum néhány hét múlva még fontos lesz a MaloMban is), a vitéz győztes csapása azonban csak ezután következik.

Pályi János gyerekseregnek játszik a Malom Film-Színház megnyitásakor

A történet vége is olyan, ahogyan az a valóságban is lenni szokott: miután a vitéz elvégezte a piszkos munkát, a megbízó „molinár bácsi”, mintha mi sem történt volna, hallani sem akart arról, hogy megadja a megígért jutalmat. Pedig, amikor nagy bajában segítségül hívta, vitézünk nem alkudozott, nem szabott feltételeket, nem nyafogott, nem húzta az időt, hanem nyomban munkához látott a malom körül. Senki más a környéken nem tudta volna megszabadítani őt, a vész elmúltával azonban immár újra csak a saját haszna maradt fontos a számára. Vitézünk persze ebből a helyzetből sem kerül ki vesztesen és észrevétlenül a legyőzött ördögök összes terhét a nyakába sózza. A malom pedig ettől kezdve ismételten életet adó lisztet jár, pedig köve sincsen.