Álhalál

Egy darabig csak hallani lehetett róla – hogy létezik embertárs, aki még életében emlékművet emeltet magának -, míg mára mind gyakrabban találkozhatunk ilyesféle túlbuzgalommal a temetőket járva. Először a szememnek sem akartam elhinni, hogy eddig fajulhat fajunk, most viszont már csak nevetek.

Hiszen ez is illeszkedik azon számomra fontos mondat tartalmába, ami amúgy egy politikai viccgyűjtemény címe: A helyzet reménytelen, de nem komoly. Mert, biza, oda jutottunk, hogy bár az akasztófahumor túl magas lett a ma élő, tehetetlenségtől és telhetetlenségtől egyszerre szenvedő emberfajtának, ugyanakkor ő maga képviseli viselkedésével az akasztófahumort. Mert belegondol vajon józanul az illető balga lény, mit cselekszik, mielőtt nyúl a bukszájáért, sőt, elkezdi megkeresni a saját sírja árát, vagy egyszerűen csak követi az elődök példáját? Már’ nem a hajdani halandókra gondolok – akiket még a valódi szükségletek határoztak meg, s akiket a szociológia belülről vezérelt embertípusnak nevez -, hanem azon kortársaikra, akik náluk, a magukat a túlvilágra megcímzőknél hamarabb jutottak a kényszerű felismerésre: még életükben el kell rendezni a haláluk utáni dolgokat.

Ezzel amúgy még nincs vége. A lelki defektus még ékesebb, s innentől cáfolhatatlan bizonyítéka, hogy nem elégszik ám meg ennyivel a delikvens, a némileg előre dolgozó buzgó mócsingja, de ha már úgyis kikecmereg a temetőkertbe az övéit meglátogatni, és visz nekik virágot, hát a maga nyughelyére is helyez egy-két csokornyit. Esetleg gyertyákat is gyújt a Halottak napja alkalmából. Hisz, ha nem tenné, mégiscsak kirína a sorból az a szürke kő, a csupasz márvány. Igen, virítana és kiviláglana virágtalanságával és fénytelenségével. És van is ebben valami. Már hogy az ő ferdült szemszögéből. Mert nézzük talán „onnan”: ha ne adj’ isten tovább élne a tervezettnél, akár évtizedekig kerülgethetné azt a dísztelen díszt, amin a neve szerepel. Így inkább gondozza becsülettel: körülgereblyézi, virágtöveket ültet rá, avagy kis koszorút tesz a rideg betonra…

Erről Jobbágy Gyuri bácsi jut eszembe, a Hortobágy szélén lévő Tiszaörs azóta bizonyára elhunyt naiv faragója, aki ugyancsak nem bízott semmit a véletlenre, és megalkotta jóelőre a maga sírkövét. Ez még hagyján is, hiszen hajlama volt az ilyesmire, csak hát ő nem érte be azzal, hogy formát adott a kőnek, de belevéste neveik mellett a halálozás dátumát is. A világvégével számolva, kereken 2000-et. Csak hát, nem elég, hogy nem szűnt meg a világ az ezredforduló tiszteletére, de még felesége is elhagyta szegényt. (Már nem is tudom, a halállal vagy valami vénemberrel csalta meg utóvégre.) Így ott árválkodott egyfajta torzóként a tornác végén a hatályát vesztett jelkő, amiből - anyagtakarékosság okán - a későbbiekben, meglehet, kisebb alkotások születtek.

De Gyuri bácsi eleve őrült volt kicsikét, vagy mondjuk úgy, egyedi eset, mai követői viszont büszkén legeltetik szemüket munkájuk előérlelt gyümölcsén, ha úgy vesszük, fő művükön. Igen, vélhetőleg dagad a keblük az ízlésük szerinti, adott esetben katalógusból kiválasztott iparos remek láttán, s elégedettségüket titkolni nem tudván, ábrázatukra is kiül ez a földön túli boldogság. Volt értelme az életüknek, s ezt látják talán mások is. A rokonok, a szomszédok, egyéb halandótársak. És megeszi őket a sárgaföldnél is sárgább irigység!

De ha már a temetőben járunk, akad itt más is. Bolyongva a földi árnyékvilágban, bizony, nem lehetett nem észre venni, mennyivel többet költünk a halottainkra, mint ami indokolt, egyáltalán, megengedhető volna. Nem, nem a kormány újabb keményítését festem ördögként a falra, hanem a mértéktelenség mértékét, vagyis végső határát próbálom kipuhatolni. Hogy mit engedünk még meg magunknak a mértéktelenségben. Mi azt a fajta hozzáállást tanúsítjuk, hogy megalkuszunk bár az uralkodó szokással, és mécsest veszünk minden sírra – azt lehetőleg addig használva újra meg újra, míg el nem törik -, ahogy persze virágot is viszünk a lobogó láng mellé, de csak egy-egy szálat. Mint jelkép, talán már így is megállja a helyét, s elmondja, amit el akar, ellenben nem termelődik annyi, de annyi hulladék, amitől már a halottak is forogni kezdenek sírjukban.

Más viszont, a jelek szerint, közel sem éri be ennyivel. Némelyik fényben úszó, és virágtengerbe vesző családi emlékmű láttán számolgatni kezdtük magunkban, mennyi pénzt hagyhattak az erre szakosodott alkalmi árusoknál a gyászt nem annyira lelki, mint materiális értelemben viselők. Hát borzongató számadatok jöttek ki: nem ritkán húsz-harminc ezer forintra kerekedett a kalkulált végösszeg. És volt néhány sírhely, ahol még ennél is több enyészik el, válik néhány perc, egy-két nap után az idő martalékává. Egyben hulladékká. S nekem ne mondja senki, hogy ebben nincs semmi versengés, egymást felülmúlni akarás. Rongyrázás és látszatkeltés.

A lélek kínja ily módon kétszeresen is testet ölt: nem tudván, mit kezdjünk az elmúlással, meg a minket ért veszteséggel, belemegyünk ebbe a fegyverkezési, akarom mondani, költekezési versenybe. Ahogy karácsonykor, esküvőkor és születéskor. Hallottam már olyat is, hogy van, aki egyenesen hitelt vesz fel temetés előtt, hogy ezen keresztül még inkább kitehessen magáért. Vagyis hát – elvileg – a másikért. Csak hát az élők sorsát nem nehezíthetik ennyivel a halottak – s talán érzitek, értitek, ezt nem az önzés, a smucigság mondatja velem.

Úgyhogy kitartanék kedvenc pohárköszöntőm mellett, miszerint: éljenek az élők!

De ők éljenek, s ne a halállal, annak teátrális átélésével és körítésével foglalkozzanak a kelleténél jóval, de jóval többet.

Ui.: Már nem tartozik annyira ide, de talán utalás az alábbi eset is arra, milyen emberek népesítik be újabban a Kárpát-medencét. Idén tudniillik abba a híradásokból ismert, nyíregyházi temetőbe is kilátogattunk, ahol vagy száz embertársunk esett foglyul az idő előtt lelakatolt temetőkapu által. Utólag azt kívánom, bárcsak én is közéjük keveredtem volna! Mert a bőrömön szerettem volna érezni azt a tömény tanácstalanságot, amikor ennyien nem tudják, mit kezdjenek az amúgy pofonegyszerű helyzettel. Ennek a nagyvárosi nekropolisznak ugyanis nem egy, de négy bejárata van, s egy idő után csak rá kellett volna ébrednie ennyi embernek, hogy nem kell talán az egész estéjüket a kerítések között eltölteni. De a kétségbeesés, avagy lázongásba, sőt lincselésbe torkolló méltatlankodás mindig kézenfekvőbb, mint a gondolkodás, hadd ne mondjam, cselekvés. Erre példa az a másik (bal)eset is, amit soha nem fogok tudni elfelejteni, s amikor négy kísérő személy, szülő és tanárember sorfala között nekem, úszni nem tudónak kellett két vízbe esett növendék után vetni magam * a szilvásváradi pisztrángos tavak egyikébe, mert ők a rémülettől menten földbe gyökereztek. S ez még nem is volt elég, hisz derékig ama nedves elemben állva, nekem kellett megszervezni a saját kimentésemet is. A nyálkás betonparton tudniillik képtelenség volt segítség nélkül kijutni, a tanár urak és hölgyek pedig maguktól nemigen tudták feldolgozni a fejleményeket. Konkrétan: bemenni a közeli erdőbe, s hozni onnan egy ágat, amit megragadhattam. De a legszebb mégsem ez volt ebben az élhetetlenségünket tükröző jelenetben. Hanem az, ahogy a megnyugváson túl az egyik fiatal tanárnő nem bírt tovább a kíváncsiságával, s odalépve szárítkozó magamhoz, megkérdezte: és akkor én egy „hivatásos életmentő vagyok?”

* Ezzel amúgy még nem lett vége a mentőakciónak, mert miután kiraktam a partra a kamaszkorú srácot és leányt, az előbb még halálra váltan jajveszékelő utóbbi menten visszaugrott a vízbe, amint kiderült számára, hogy a telefonja ott maradt. Erre persze újra követtem őt a habok közé, bele se gondolva, hogy az én telefonom is ott lapul a zsebemben. Mondani sem kell, az övé „túlélte”, az enyémnek viszont vége lett, mint annak a bizonyos botnak. Amivel kicsivel később kirángattak engem is.