A legnagyobb és legkisebb Magyarországok

Rosszindulatú feltételezések szerint a fordulatokban gazdag, bús ezer év a szakmai gyönyöröket hajszoló térképészekben inkább kelt bizsergető kéjérzést, mint a nemzethalál víziója okozta tompa fájdalmat. A magyar állam területváltozásai kifejezetten jó lehetőséget teremtettek a kartográfusoknak tudásuk hasznosítására. Problémát legfeljebb az okozhat, hogy az utóbbi ötszáz évben a magyar közönség egyre gyakrabban fogadja fanyalogva a földrajzi változásokat ábrázoló munkákat.

***

„Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik” – írta egykor Babits Mihály, Áldás a magyarra című versében. És milyen igaza volt a költőnek: a magyar történelmen végignézve kétségtelenül a kisebbedik ige használata látszik helyénvalóbbnak.

A mostani, Európában alsó közepes méretűnek számító állam előtörténete azonban a töpörödés egyértelmű tendenciája mellett sem nevezhető egysíkúnak. Az ország XX. század közepére abszolvált, rekord mértékű összébb húzódását területi fejleményektől hemzsegő idők előzték meg. A következőkben a magyar territórium átalakulásának 15 stációját vesszük számba. Reméljük, segít az ezeréves folyamat viszonylag gyors áttekintésében, és sokak számára talán új információkkal is szolgál. A cikk azonban nem térhet ki minden változásra, a részletek ezentúl is a történelemkönyvekben és - atlaszokban lakoznak.

1. Parasztkenyér – a XI. század első fele

A hivatalos indulás idején, illetve az azt követő évtizedekben festett így a magyar haza, miután 1000-ben az államalapító István király formát adott a korábban törzsi szerveződésű országnak. Kellemesen nagy volt, de anakronisztikus képzeletünk szerint a magyarság területi változásokra érzékeny, kemény magja már ekkor sem lehetett maradéktalanul elégedett az Európa szívéből kihasított föld méreteivel. Az államalapítás valódi proto-Trianonnal érhetett fel azok számára, akik még emlékeztek rá, hogy népünk mekkora telket vett birtokba a X. században – jóval nagyobbat, mint amekkorán István végül be tudta indítani a magyar állam nevű projektet.

A nem sokkal előtte még kontinens-szerte rettegett Árpád-ivadékok – hej! – egészen a mai Ausztria és Csehország belsejéig, valamint a Kárpátok karéján túli vidékekig gondolták el a finnugor nyelvzóna kiterjesztését. Az elképzelés néhány évtizedre valóra is vált, de a történelem végül nem osztott lapot az ezer éves Nagyon Nagy-Magyarország híveinek. Miután a kalandozó balta, szablya, és nyíl egyre ritkábban érte el a szomszédok lágy részeit, a levitézlett nomádoknak hátrébb kellett húzódniuk, és hazaként kénytelenek voltak beérni a Kárpát-medencével. A fordulatot a 955-ös augsburgi csata hozta, amikor a fegyveres magyar utazók felkészületlen külhoni harcosok és tehetetlen szerzetesek létfontosságú szervei helyett lovagi páncélokban akadtak el.

A lépéskényszerbe került István műve, ha némi zaklatott előjáték után is, de üzemképesnek bizonyult, és nagyjából 900 évre meghatározta a magyarok mentális térképét. Igaz, partra dobott kerek ponty – napjainkban elsősorban autós matricákról ismert – formája helyett Magyarország határa az űrből ekkor még inkább egy augusztus 20-i parasztkenyér sziluettjét idézhette fel. A Trianont megelőző és az István korabeli változat közötti eltérések dacára is kijelenthető azonban, hogy a magyar állam területi alapjai már az államalapítás idején rögzültek.

2. Magyar tenger – XI-XII. század

Alig egy évszázaddal a magyar állam létrejötte után a Szent Korona birtokosai már az Adrián strandolhattak. A Horvát Királyság megszerzésével Szent László és Könyves Kálmán Magyarországot tartósan tengeri kijárathoz juttatta, amit azonban nem mindenki tartott természetes állapotnak. A seftelő olasz szomszédoknak egyszerűen sírhatnékjuk támadt, ha elképzelték, hogy a már akkor is szép pénz-, áru- és utasforgalmat bonyolító – és teljesen más néven futó – Split, Zadar vagy éppen Dubrovnik nagy, szőrös keleti királyokat gazdagít.

A velenceiek és a magyarok együttes nyomulása miatt a XII. századtól jó időre a két hatalom fordulatokban gazdag vetélkedésének színterévé váltak az éppen ekkoriban kiépülő majdani hangulatos turistaközpontok.

A térkép azt a rövid átmeneti állapotot mutatja, amikor Kálmán király magyar fennhatóság alá tudta vonni Dalmáciát, fontosabb városaival együtt. Később a nagyobb tengerparti települések sűrűn váltogatták gazdáikat, büszke hazánk fegyveres megbízottai pár száz évig folyamatosan ki-be rohangáltak a dalmát városokba, aszerint, hogy a velencei flotta vagy a magyar hadsereg volt-e az erősebb.

3. Rendületlen gyarapodás és nemzethalál – XIII. század

A tatárjárás évszázadában is folytatódott a felszálló ág Magyarország számára, legalábbis területi értelemben. A XIII. században egyértelműen idegen lakosságú és kötődésű részekkel gyarapodott az eredetileg a Kárpátok és a Balkán északi előhegységei által határolt állam. A Szent Korona masszívan benyomult Boszniába, a mai Románia déli, Olténia nevű részén pedig megszervezték a Szörényi Bánságot.

Az áldozatok számát tekintve valószínűen, a komplett ruandai népirtással felérő mongol invázió Magyarország területi integritására csak átmenetileg volt hatással. A nehéz helyzetbe került IV. Bélát rabosító Frigyes, osztrák hercegnek a magyar király átengedett ugyan három nyugati megyét, de a mongolok elvonulása után visszaszerezte a kizsarolt területeket.

4. A Magyar Birodalom – a XIV. század második fele

Ez a korszak a magyar állam területi fejlődésének abszolút csúcsával ajándékozta meg feudalizmust építő népünket. Bár egyes korabeli agrárdolgozók a birodalmi lakos státusa helyett talán mégis jobban örültek volna, ha megérik a ’45-ös földosztást, a legeredményesebb magyar területszerzőt, Nagy Lajost a háromtengeres birtokmodell tesztelése maximálisan kielégíthette.

Az, hogy az Anjou-családból származó hódításra szakosodott uralkodó 1370-ben a lengyel trónt is elnyerte, nem egyetlen jelentős birodalomépítő eredménye volt. Nagy Lajos emellett a Balkán nagyobbik részét is függő helyzetbe hozta, és megszerezte a dalmát városokat Velence ellenében. Nem volt kecmec: a főleg arabokkal bizniszelő olasz törpe örült, ha Lajos nem rúg belé akkorát, hogy örökre elszálljon a történelem színpadának közeléből.

A lobbanékony csúcsragadozó, Nagy Lajos, ha háborúról volt szó, nem tudott leállni. A sok kardvillogtatás és a korábbi, trónörökösödési szerződés eredménye pedig páratlan: az Anjou uralkodó hatóköre legalább hatszor akkora területre terjedt ki, mint ma Gyurcsány Ferencé.

5. Zűrzavar, fulladásos halál, visszaszorulás – 1382 után

A territoriális elismertségét tekintve rekordernek számító magyar államfő halála után szinte azonnal gondok adódtak birodalmának egyben tartásával. 1382-ben, vagyis Nagy Lajos elhunytának évében az addig alárendelt boszniai uralkodó önálló utakra tért, és a dalmáciai magyar uralom ellen is fellépett. A lengyel királysággal alkotott perszonálunió hamarosan felbomlott, és Nagy Lajos egyik lánya, Hedvig társuralkodó királynőként foglalta el a szomszédos ország trónját. A lovagkirály halála utáni évek trónviszályai idején jelentősen meggyengül a magyar állam, Dalmácia elveszett, a király özvegyét – gyermekkorú lánya szeme láttára – megfojtották, aztán mégis eljött a magyar feltámadás.

6. Középkori magyar átlag – a XV. század első fele

Nagy Lajoséhoz mérhető államalakulat ugyan többé nem szintetizálódott a magyar történelemben, de Zsigmond király (1387-1437) idején újra stabilizálódott a közép-európai magyar hatalom. Az ország kisebb-nagyobb mészárlásokkal kísért belpolitikai döccenői ellenére is egyben maradt, Dalmácia azonban ebben az időszakban végleg kiesett a magyar hatókörből, és a török előrenyomulás miatt dél felé is fokozatosan nehezedtek a gyarapodási lehetőségek.

Zsigmond azonban nagy sikerként könyvelhette el, hogy halála előtt néhány évvel a pápa német-római császárrá koronázta. Kevésbé sikeres lépésnek bizonyult, legalábbis az ország területi integritása szempontjából, hogy a gyakorta pénzzavarral küszködő uralkodó 1412-ben 16 szepesi helységet elzálogosított a lengyel királynak 37 ezer cseh garasért. Ezek a települések csak Lengyelország első felosztásakor, 1772-ben tértek vissza Magyarországhoz.

7. Startol az évszázad családja – a XV. század dereka

A középkori Magyarország utolsó nagy felvirágzást a Hunyadi família hozta el. Hunyadi János törökellenes bravúrjai a század közepén felcsillantották a reményt, hogy Magyarország visszaszerezheti Balkán feletti befolyását. A nyertes csaták ugyan déli területszerzéseket eredményeztek, de valós fordulatot végül nem tudott elérni az ország. A XV. század legnagyobb eredménye az lett, hogy majd 70 évvel sikerült kitolni a középkori magyar állam bukásának időpontját.

8.Parádés búcsú – a XV. század vége

Az utolsó periódus, amikor Magyarország még valaki volt az európai porondon. Parádés búcsú a nagyhatalmi álmoktól: Mátyás király megpróbált a kontinens legbefolyásosabb uralkodója lenni, de nem tudta megszerezni a Német-római császári címet. Elfoglalta azonban Sziléziát, Morvaországot, Bécset és a mai Ausztria keleti területeit. Ezzel Magyarország elérte egyik legnagyobb kiterjedését. Délen maradt a status quo, majd Mátyás halála után bekövetkezett a történelmi léptékkel tekintve gyors összeomlás.

9. Lejtmenet – XVI-XVII. század

A török hódítással, illetve az azt követő pusztításokkal nagyjából el is dőlt, hogy terület szempontjából milyen nagyságrendben érdemes gondolkodni a következő századokban – feltéve, hogy bármi is marad a magyar államból és annak eredeti etnikumából. Azelőtt utoljára a tatárjárás évében vizionáltak nemzethalált a kortársak belföldön és külföldön egyaránt, de a hisztéria hamar elült. Az 1526-ban elvesztett mohácsi csata után azonban nem egy évig tartott a lecsúszás, hanem majdnem kétszáz évig.

Szulejmán győztes bejövetelétől a Rákóczi szabadságharc 1711-es lezárásáig, sorban indultak a népirtással felérő hadjáratok. A Mátyás idején a Száváig terjedő Kárpát-medencei terület 4 milliós lakosságán belül 80 százaléknyira becsült magyar lakosság aránya kétszáz év múlva felére csökkent. A nyelvhatár drasztikusan átalakult, a magyarság a korábbinál jóval kisebb területre szorult vissza. A pusztulás egyik oka, hogy a magyarok főként a könnyen elérhető sík területeken, folyóvölgyekben éltek, és ezek közül is a harcoknak különösen kitett vidékeken.

A török hódoltság idején a Magyar Királyság határai gyakran változtak, az oszmánoktól független országrész némely időszakban egy vármegyényi sávra szűkült nyugaton. Utóbbi esetben a negatív területi rekord csak akkor nem könyvelhető el, ha a török alárendeltségben élő Erdélyt nem számítjuk elveszett területnek.

10. Késői szabadulás – a XVIII. század eleje

Bécs 1683-as sikertelen török ostroma után megindult a másfél évtizedes felszabadító háború. Eredményeként a Habsburgok ekkorára tudták növelni a magyar korona országainak területét. A királyság ebben az időben több, külön kormányzott részből állt: a nemzetiségi többségű Erdély, Horvátország, Szlavónia és a déli határőrvidék elkülönült a szűkebb értelemben vett Magyarországtól. A déli határnál látható, török kézen maradt betüremkedést Bécs 1718-ban szerezte vissza. Utóbbi területen a vegyes lakosságú Temesi Bánság alakult meg, amely jó ideig szintén külön életet élt a magyar korona egyéb birtokaitól.

11. Sonka Magyarország - XIX-XX. század

Ez a klasszikus, ponty vagy sonka alakú Nagy-Magyarország, az, amit „nem, nem soha” nem adunk, legfeljebb kényszerből, ha letépik az autónk hátsójáról. Ez a sokat hivatkozott Magyarország-változat nem is annyira alapvető alakzat, mint azt gondolná az ember, ha szertenéz a szkíta és sumér vegyesboltok kartográfiai kínálatán.

A Trianonban kritika tárgyává tett 63 vármegye plusz Fiumés felállás tulajdonképpen csak alig ötven évig létezett a magyar történelem során. 1867-ben alakult ki, amikor az osztrákokkal történt kiegyezést követően Erdélyt és a déli végeket egyesítették Magyarország nagyobbik felével. Az osztrák-magyar dualista időszakban ezenkívül a magyar koronához tartozott az autonómiát élvező Horvát-Szlavónország, amely további 8 vármegyéből állt.

A horvát részeket nem számítva az ország területén az 1910-es hivatalos népszámlálás szerint a magyarok aránya közel 55 százalék volt, ami majdnem tízmillió embert jelent. Erdélyben egyértelmű román többség volt, a Felvidéken a szlovákok alkottak egységes tömböt, Kárpátalján a rutének, a nyugati határszélen pedig a német nyelvű kisebbség élt nagyjából egységes településterületen. A déli részek lakossága, különösen a Temesvár környéki Bánságé, rendkívül heterogén volt: egymással keveredve éltek magyarok, románok, szerbek és németek. Az ország középső területeit és Székelyföldet magyarok dominálták, és jelentős szigetek voltak Erdély egyéb területein is, például a Kolozsvárhoz közeli Kalotaszeg vidékén.

Trianon előtt még utoljára egy kicsit gyarapodott is a királyság. A románok 1916-os támadásának visszaszorítása után Magyarország területét a Kárpátok erdélyi vonulata mentén kikerekítették egy hosszan elnyúló néhány kilométeres sávval, de az újonnan szerzett hegyekben már csak alig két évig gyönyörködhettek a magyar határőrizeti munkatársak.

12. Soha vissza nem térő lehetőség – 1920

Ha ezt Nagy Lajos láthatta volna, menten kardot ránt. Az egykori lovagkirály birodalmának körülbelül egytizedére szorították volna vissza a magyar korona hatókörét a szomszédos népek, miután győztesként kerültek ki az I. világháborúból. A Trianonban végül Magyarországnak meghagyott 93 ezer négyzetkilométeres területet is még jó egyharmadával csökkentették volna a soha vissza nem térő lehetőséget sejtő szomszédaink.

A mellékelt térkép azt mutatja, milyen maximális igények merültek fel az I. világháború folyamán a környező országokban a magyar állam kárára. A végül hivatalosan benyújtott igények Románia esetében a bejelöltnél valamivel szerényebbek voltak, a bukaresti kormányzat Debrecentől 5-6 kilométerre keletre húzódó határral is megelégedett volna, de korábban a Tisza vonala volt a cél. Kárpátalja jövője egy ideig bizonytalan volt, de aztán egyértelművé vált, hogy az újonnan alakuló csehszlovák állam kívánja bekebelezni.

A térképen jelölt igénycunami már a nagyhatalmaknak is sok volt, így Pécs, Miskolc, Salgótarján, a Tiszántúl, valamint a szláv népek összeköttetésére hivatott nyugat-dunántúli területek megmaradhattak magyar fennhatóság alatt. Amennyiben mégis megvalósulnak a környező országok vágyai, ezer év után a jelzett változat hódíthatta volna el a legkisebb Magyarországnak járó trófeát. A fejjel tövig betonba fúródott arany turul díja így megmaradt későbbre.

13. Csonka sonka – 1920-1938

Nagyon pici, de méretét tekintve nem a fenti változat a negatív rekorder. Mindenesetre ez lett a nagy magyar álmokból, a legalább húszmilliós magyar nemzetet, és a kisebbségek beolvasztását megcélzó nacionalista tervezgetésből.

Az 1920-as trianoni diktátum alapján Magyarország területe – Horvátországot nem számítva – 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre, lakóinak száma pedig 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. Az elcsatolt területeken élő 10,6 millió ember közül 3,2 millió volt magyar. Ezek közül 1,6 millió Erdélyben, 1 millió Szlovákiában és Kárpátalján, csaknem félmillió pedig a Délvidéken élt. A Romániához csatolt részen egyharmad volt a magyarok aránya, akárcsak a Csehszlovákiához csatolt területeken.

A szétszedett Magyar Királyságból nemcsak Romániának, Csehszlovákiának, a délszláv királyságnak és Ausztriának jutott, de kisebb területeket kapott belőle Lengyelország, valamint Olaszország is – utóbbi Fiumét.

Elúszott a nagy kerek ponty, megették az óriás szelet parasztkenyeret, csonka lett a sonka – asszociálhat a Nagy Irredenta Rorschach-teszt Magyarország-pacáinak láttán a bús magyar.

A szomorkodás közepette is meg kell azonban jegyezni, hogy lett ez még rosszabb is, miután 1920-ban három faluval jobban állt Magyarország, mint ma. Pozsony alatt ekkor még Magyarországhoz tartozott a főleg horvátok és németek lakta Dunacsúny, Horvátjárfalu valamint Oroszvár. Később ezeket a községeket a II. világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződés Csehszlovákiának ítélte.

14. Mindent vissza – 1938-1944/45

A miénk volt ezer évig, egy falut sem hagyunk nékik – ígérte be magának a traumatizált magyar lélek a Trianon utáni nagy revánsot. És lásd a csodát, a mantra hatni kezdett. Egyetlen baj volt, de az utólag igazán komoly problémává nőtte ki magát: az oly sok kebel által óhajtott nagy visszacsinálás garantőri szerepét a világtörténelem legsúlyosabb tömeggyilkosainak egyike vállalta el. Ennek a játszmának a végét sokan már a legelején tudták, de a magyar társadalom többsége nem volt képes lemondani még egy utolsó, irredenta hosszú hétvégéről.

A Hitler, valamint Mussolini közreműködésével tető alá hozott első bécsi döntés 1938 novemberében született a magyar–csehszlovák vitában, és lényegében megvalósította az etnikai revíziót. Magyarország visszakapott 11 927 km²-t, zömében Csehszlovákia (pontosabban az akkor már autonóm Szlovákia) déli részét, benne Kárpátalja déli részével. Az 1941-es magyar népszámlálás szerint az átkerült 1 millió 62 ezer lakosnak 84 százaléka volt magyar és mintegy 10 százaléka szlovák.

Az első bécsi döntés után körülbelül 4 hónappal, miután 1939. március 14-én a Tiso vezette Szlovákia önállóvá vált, és másnap Hitler bevonult Prágába, Magyarország március 15-18 között megszállta Kárpátalja fennmaradó, rutén többségű területét is.

A második bécsi döntés 1940 augusztusában született. A román külügyminiszter szó szerint dobott egy hátast, amikor megtudta, hogy Észak-Erdély újra magyar. A bukaresti politikus eszméletvesztését egész pontosan az okozta, hogy Magyarország 43 492 négyzetkilométernyi területet visszakapott, benne a Székelyfölddel. Az 1941. évi magyar népszámlálás adatai szerint a visszacsatolt Észak-Erdélyben 1 344 000 magyar, 1 069 000 román és 47 000 német lakos élt. Dél-Erdélyben úgy 400 000 magyar maradt.

A második bécsi döntés után majdnem fél évvel, a Jugoszlávia elleni német támadás után – 1941 áprilisában – a magyar csapatok, német hozzájárulással, megszállták a Muraközt, a Muravidéket, a baranyai háromszöget és a Bácskát (a Bánátot a németek szállták meg). A visszafoglalt délvidéki terület nagysága 11 475 négyzetkilométert tett ki, mintegy 1 030 000 lakossal, amelyből 401 000 vallotta magát magyarnak, 39 százalék. Így, ha Magyarország nem is lett akkora, mint Trianon előtt, de magába foglalta a magyar etnikum többségét.

A már említett bajszos protektor önkivégzésével, illetve a vesztes háborúval persze mindez porba hullt, az 1947-es párizsi békeszerződés rövid úton helyre rakta Magyarországot.

15. Rekord – 1945-től

Igen, igen, ha máshonnan nem, hát az előzőekből már mindenki tudhatja, hogy míg a magyar jobbágy birodalmi hazájának partjait majdnem három tenger mosta, addig az atomkor emberének a valaha létezett legkisebb Magyarország izgalmai jutottak. Vége.(Illusztrációk:www.zoom.hu)