Van képem hozzá… Déryné (h)arcképek

Bevallom, kicsit szorongva készültem a múlt csütörtöki Déryné előadásra, Most ennek nem az elmúlt hét történései volt az oka. Sokkal inkább a tavaly decemberi Déryné előadás emléke. Akkor láthatóan szégyenkezve távozott a közönség, mert szégyenre okot adó szembesülés volt számunkra, az hogy az adott kor egyik meghatározó színésze emlékének ennyien adóznak szülővárosában.*

A bennem lévő feszültség akkor kezdett oldódni, amikor egyre másra érkeztek az ismerős és ismeretlen arcok az előadásra.
Csomor Csilla egyszemélyes darabja jóvoltából szinte végig éltük ennek az igazi színész csodának pályafutását a kezdetektől a számvetésig. Egyhatalmas hullámvasúton érezhettük magunkat, amely hol magasba repített, hol viharos sebességgel vitt a mélységbe bennünket, függően attól, hogy hol tartottunk a díva – nem vagyok biztos abban, hogy akkoriban már létezett ez a jelző – életében. Arról minden esetre megbizonyosodhattunk, hogy akkoriban sem volt egyszerű a „sztárok” élete. Meg kellet küzdeni a körülményekkel, főleg, ha valakinek eredendően szilárd értékrendje volt, a magánélet viharairól és megpróbáltatásairól nem is beszélve. Bár valószínűleg ezek nélkül a hatások nélkül sem akkor, sem most nem lehet kiemelkedő művészeti tevékenységet folytatni.
Mivel az arc, a szem a leghűbb tükre érzelmi állapotunknak, küzdelmeinknek, harcainknak, ezért választottam, hogy az előadásról készült képek első sorban az arcra, a szemekre fókuszálnak. A képre kattintva ugrás a galériába!
Még valami, ezúttal nem lehajtott fejjel kellet hazavinni ennek a remek előadásnak élményét. Szinte teljes telt ház volt…