János

Fotósról írok, már csak ezért is objektívnek kellene lennem (hogy ezzel a zseniális szójátékkal éljek…) de nem megy. Nézem a tömeget a megnyitó előtt, és az jut az eszembe, hogy jó ennek a Janinak. Szeretik őt. Na jó, talán vannak páran, akik hivatalból jöttek el, meg hogy illik, de a többség az azért van itt, mert szeretik. És innentől kezdve ez a kiállítás nem is a képekről szól.

Jó, megnézi azokat is az ember, édesek ezek a Jász lányok, a már-már védjegynek számító pipacsmezőben, meg ellenfényben. Tisztességes munkák. Látszik, hogy aki készítette, ért a fotózáshoz. De hát tudtuk mi ezt, meg se lepődünk. Van, akinek bejönnek a képek, van, akinek nem. No de valljuk be, nem is igazán azért vagyunk itt, hogy katarzisban legyen részünk.

Miatta jöttünk, hogy éreztessük vele: jó hogy vagy nekünk János. És így vagy jól, ahogy vagy. A száguldozó bicikliddel, a hetente más színbe játszó hajaddal, a beállított spontán fotóiddal, a furcsa beszédeddel, a régi lemezjátszóiddal, fényképezőgépeiddel, a tréfálkozásaiddal, a baseball sapkáiddal, a kortalanságoddal, meg a legendás vonzódásoddal a büféasztalhoz. Így vagy jól, ahogy vagy. És a legjobb, hogy nem is akarsz más lenni. Minek is. Most is láthatod, nem lenne érdemes. Ezek az emberek így szeretnek téged.

Ezért van, hogy ilyenkor jászkapitányok, polgármesterek, képviselők, fotós kollégák jönnek el hozzád. Ezért van, hogy nagymamák és szépkorú hölgyek mosolyognak, csevegnek veled, akiket persze megfejthetetlen módon mind-mind tegezel. Ezért telt meg teljesen a Honvéd Jász Kaszinó nagyterme a kiállításod megnyitóján. A képek apropóján jöttek, de miattad János, Jani, vagy bárhogy is szólítsanak. Szeretnek téged. Jó neked.