Bűvölet – Vasárnap esti beszélgetés Törőcsik Marival

Egy kis magyarázkodás… Már a beszélgetést megelőzően világossá vált, hogy ebből nem lesz képriport. Így kénytelenek lesznek meglehetősen szerény tollforgatói képességemre hagyatkozni azok, akik nem tudtak részt venni Törőcsik Mari „egyszemélyes” beszélgetésén, már ha elolvassák az alábbi néhány sort. Kísérletet sem teszek az est precíz tolmácsolására, ezt úgyis megtették már szakavatottabb kollégáim. Tudom, megint a dolgok könnyebbik végét fogom meg azzal, hogy inkább azokat az érzéseket, gondolatokat szeretném visszaadni, amit ez a röpke másfél óra karcolt belém. Hát igen ez azoknak a kiváltsága, akiknek nem muszáj mindenről lehetőleg a legfrissebben tudósítani, pedig ők az igazi újságírók, én meg csak a kibic vagyok mellettük.

Prológ…

Még be sem tette a lábát a terembe, mégis olyan bizsergés lepte el a várakozókat, amit csak kivételes találkozások előtt érez az ember. Belépett az ajtón, mi meg mindahányan voltunk egy pillanat alatt a bűvölete alá kerültünk… fel sem tudtuk fogni honnan jön az a mérhetetlen energia abból a piciny törékeny testből – később persze egyértelművé vált, hogy a lelkében égő hatalmas tűzből. Mi pedig boldogan melegedtünk mellette. Azt gondoljuk ép testben ép lélek, pedig dehogy is, az ép lélek teszi éppé a testet. Ez a „nagy titok”.

„Esti mesék…”

Ekkor még nem tudtuk, hogy egy igazi tornádó fog végi söpörni közöttünk. Nem akart ő senkit statiszta szerepbe kényszeríteni, de annyi volt a mondandója a Jászságban kocsmát működ-tető felmenőjétől, a jóságos nagynénin keresztül, a zabolázhatatlan középiskolás éveken át az „azt sem tudom, hogy kerültem a Színművészetire”, hogy csak kapkodtuk a fejünket.

Ezek a „mesék” nem a szerencséről szóltak, hanem arról a belső erőről és hitről, ami elérhetővé tette az elérhetetlent, vezetve őt a küldetése felé. Igaz ez még akkor is, ha az adott pillanatban ez nem is fogalmazódott meg benne. De hát ilyen gondolatok nem a csapongó fiatalság velejárói.

Ha akartuk, ha nem, szívtuk magunkba ennek a csodálatos színésznőnek és még csodálatosabb pályájának minden tanulságát. Most - végig hallgatva a beszélgetés hangfelvételét - tudatosult csak bennem, mennyi mondat újra és újra gondolása vár rám. Nem régiben Szabó István egy berényi közönségtalálkozón mondta róla, hogy azon könnyen megszámlálható magyar színészek egyike, akinek nem probléma őszintén szembenézni az egy méterre lévő kamerával és elérni a legtávolabbi sorban ülő nézőt, bármekkora legyen is az a színház.

Zsolt…

Sok szó ezúttal nem jutott az est másik vendégének a MaloM színház talán legkedveltebb színészének Trill Zsoltnak, aki láthatóan nem bánta ezt, inkább a közönséggel együtt kortyolgatta minden szavát „Maruszjának”. A tisztelt „publikum” talán értetlenkedve keresgélte az okot, amiért – talán nem túlzás kimondani – a mai magyar színjátszás legjelesebb képviselője oly hatalmas rajongással van iránta. Számunkra, aki részese voltunk Zsolt valamennyi jászberényi fellépésének, egyértelmű volt, hogy kettőjükben ugyanaz a vér folyik, ami nem más, mint a szakma és a minőség iránti ellentmondást nem tűrő elkötelezettség.

A rendezők…

Az est egy részében főszerepet játszottak ők, akik nem utasítanak, inkább olyan körülményeket teremtenek, hogy a végeredménye az legyen egy előadásnak, aminek lennie kell. Trill Zsolt úgy fogalmazott, hogy a mai magyar színjátszásnak az az egyik problémája, hogy a szövegeket akarják eljátszani a színészek, nem pedig azoknak a tartalmát. Ehhez viszont kell a „rendező”, aki kapcsolatot teremt a szöveg és annak értelme között. Veszélyes gondolat… főleg, ha átfordítjuk a mindennapi életünkre, ahol a „rendezőknek” nem mindig van ínyére, ha az „olvasó” nem csak a szöveggel van elfoglalva, hanem a tartalommal is. Szóval a színház, legalábbis az, ami nem csak szórakoztat, VESZÉLYES. Ennek ellenére az igazi színészek jottányit sem engednek abból, hogy ne a szöveget játsszák, hanem „amiért kimondták azt a mondatot”. A közönség pedig tanul tőlük…

Apróságok…

A jelenlévők minden bizonnyal osztják azt a vágyam, hogy de jó lenne egy előadás utáni estét együtt tölteni ezekkel az emberekkel. Az, hogy ennek a beszélgetésnek időbeli korlátai voltak csak megerősített ebben a bennünket, mert az igazat megvallva órákon át képesek lennénk ŐKET hallgatni. Ekkor lehet, hogy Zsoltnak is jutna még egy-két „epizód”, főleg, ha „elszakad nála a cérna” és a színház velejéről kezd beszélni. Aki látta a Malomban Csehov egy fel-vonásosaiban előadott monológját… annak nem kell túl hosszan erről mesélni.

Eddig is óriási vágy volt bennem arra, hogy egyszer Törőcsik Mari előadását fotózzam, mon-danom sem kell, hogy ez után az este után… nem mintha egy igazi színházi fotóban remény-kedhetnék… de maga a lehetőség… Hogy megadatik-e?

Annak mindenesetre örülök, még ha a sárga irigység is rág, hogy Erdei Gábor kollégám olyan ajándékot kapott Törőcsik Maritól, amit az elmúlt húsz évben senki. Szemüveg nélkül adott neki interjút – pedig amint mondta „Maruszja”, számára a szemüveg maga a smink.

Kitérő…

Néhány éve, mint azt bizonyára mindannyian tudjuk Törőcsik Mari komoly betegségen eset át, egy ideig kómában is volt. Ezután az este után azt is el tudom képzelni, hogy zajlott az a beszélgetés az ő jól ismert hangján a „kis fekete ruhás kaszás emberrel”: Valahogy így történhetett:

- Na, fiam, maga menjen vissza oda, ahonnan jött és mondja meg, rossz címet kapott. Én csak egy kicsit elfáradtam és szerettem volna mélyebben aludni…

Azért a kis kaszás ember mégiscsak suhintott egyet kaszájával, hogy itt jártát bizonyítsa, aztán csendben elkullogott, tudomásul véve hogy „Maruszjának” még annyi mondandója van számunkra… Mi harminchatan ezen az estén a szerencsések között lehettünk… Ő maga csak annyit árult el a titokból hogy „Engem körülbelül harmincezer méh csípett meg… szerintem azért nem lehet agyonütni sem, mert annyi méhcsípésem van”

Mindenkinek meg van a saját fényképe…
Lehet, hogy furcsa, de ezúttal egyetlen képet sem adok közre, még illusztrációként sem, mert nem kellenek ahhoz, hogy a jelenlévők emlékezzenek. Bizton tudom, mindannyian eltettük a magunk készítette képeket a szívünkbe.

És tényleg, milyen jók a lábai…. pedig ahogy mondta „ennyire vagyok régi…”