BányaviLág

Hosszú idő után ültem be a MaloM színház nézőterére. No nem azért, mert eddig nem lett volna kedvem. Az ok ennél sokkal prózaibb… Nem volt MaloM... A hétvégi évadnyitó előtt ugyanis hosszú hónapok óta csak nevében élt, a három éve, Várszegi Tibor által létrehozott jászberényi befogadószínház. Az okokat most nem taglalva, a tény az tény: idén talán először volt lehetőségünk a városban SZÍNHÁZI ELŐADÁST látni. És a nagybetű most nem véletlen. Mint ahogy talán az sem, hogy teltház várta a marosvásárhelyi Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Bányavirág című előadását. Több mint kétszáz, ilyesfajta élményekre kiéhezett ember ült a nézőtéren, akik jelenlétükkel megint csak letették a voksot: Jászberényben igenis kell az a fajta szellemiség és minőség, amit a MaloM az elmúlt három év során igyekezett megteremteni. S akik ott voltak, tudják: azt a magasra tett mércét, amit ez a három év felállított, a szombati előadás ugyancsak sikerrel vette.

Mint általában a jól sikerült színpadi produkciók esetében, a titok titok marad – vagy tán éppenséggel könnyedén megfejthető – mi szül varázslatos, láthatatlan szálakat – ez esetben a színpadon lévő hat ember és a nézőtéri kétszáz között… Úgy is mondhatnám, hogyan fér el kétszáz ember abban a puritán kis konyhában ott a színpadon. Mert ott ültünk. Szánalmasan üres életek, porrá zúzott álmok, gerendákról lógó kötelek végén félbeszakadt sorsok sorjáznak előttünk. Körülöttünk minden szó, mozdulat tele fájdalommal és hiábavalósággal…

És mi végigkacagjuk az egészet…

Ilyenek vagyunk… Nevetünk a mások kínján, tán, hogy ne kelljen a sajátunkén sírni… Hiszen nem kell ahhoz egy – jelen esetben az egyetlen megélhetést jelentő bányájától megfosztott – apró székely faluban (bocsánat, községben:) élni, hogy azt gondoljuk néha: a francba az egésszel, el innen. El innen, mindegy hova, csak el. Itt hagyni mindent a fenébe, a beteljesületlen álmainkkal, az elcseszett életünkkel együtt… Menni. A faluból városba, a városból a fővárosba, az országból másik országba. Csak innen el… Melyikünknek nem jutott már legalább egyszer eszébe, hogy mi lett volna, ha máshol, más körülmények között… Aztán persze - a szerencsés (?) vagy az épp arra hivatott keveseket leszámítva - maradunk ahol vagyunk, miként a darab szereplői is. Legfeljebb mi nem isszuk naponta „békaszarrá” magunkat és nem a szomszéd szobában fekvő, ágyhoz kötött apánkra fogjuk, hogy miért nem mozdulunk semerre. Találunk más okot… Mert máshol, máshogy, de végül is olyanok vagyunk, mint ők.

És ha rájövünk erre, azért, ha meg nem jövünk rá, akkor azért nevetjük végig ezt a darabot.

Fotók: Szalai György

A végén pedig megint úgy jövünk ki a MaloMból, hogy legszívesebben odamennénk az első arra járóhoz: hé, te, itt az ajtók mögött valami varázslat történt, bánhatod, hogy nem voltál benn. Persze az csak nézne, mert nem értené – én meg igazából nem is akarnám elmesélni ennél bővebben, mert nincs értelme. Mint ahogy ezen sorokban sem – a Székely Csaba által amúgy nagyszerűen megírt - darab történetének visszaadása a lényeg. Utólag sok értelme nincs is elmesélni - az egyszeri alkalom elszállt. A varázs viszont – nekünk kétszázunknak - még egy darabig megmarad.

És - talán nemcsak mi kétszázan - legalább annyira lehetünk büszkék arra, hogy a Bányavirág itt volt Jászberényben – mint amennyire az a tucatnyi Jászberény méretű vagy nagyobb település lehetne egy kissé szomorú, hogy nekik nincs ilyen lehetőségük, mint ami nekünk a MaloMmal megadatik.

Élnünk kellene vele…