Vérbeli történet

Ki ne tudná, mit ér a vér, ha nem csatában hullatjuk, hanem magunktól és másoknak – adjuk! Azért nem árt néha frissíteni az anyagot – az éltetőt - kollektív tudattalanunkban, vagy ha úgy szebb, köztudatunkban. Alább például arra vállalkoznék, hogy megírjam, engem milyen benyomások értek első véradóként, és hogy miért húzódott addig, amíg rászántam magam erre a kis véráldozatra.

Magyarán, mi tartott oly sokáig vissza az amúgy régtől dédelgetett terv megvalósításától, azaz praktikusan, a plakátokon jó előre meghirdetett véradó helyszínektől. Megjegyzem elöljáróban: ha az ezerből csak egy okot kéne megjelölnöm, az most sem volna más, mint a lustaság…

Mert furcsa módon én mindig is, igen, amióta csak az eszemet tudom, foglalkoztam a gondolattal, hogy megnyitom keringésem csatornáit mások előtt, s adok abból, amiből nekem több van, mint ami elég. S ami – mint szó – Kosztolányi szerint a tíz legszebb között van a magyar nyelv felségterületén. Csak hát, rendre meghiúsult e segítő képzet, a tervet soha nem követte tett, illetve - hogy már valami mentséget is keressek - valamiért nem kerültek soha az utamba ama plakátokon meghirdetett véradó helyek.

Kertelés nélkül kijelentem: életem fele úgy telt el, hogy adhattam volna a véremből másoknak, de nem tettem! Mert tizennyolc éves koromtól – amikortól Magyarországon vért adhat a szükséges vizsgálatokon átesett halandó - tavaly tavaszig tartott, míg lenyomtam azt a bizonyos kilincset, és rászántam magam a világ legtermészetesebb áldozatára. Hovatovább azt is kitalálhatták, harminchat éves voltam ekkor. S ez szörnyű késedelem, ledolgozhatatlan hátrány! Mérjük most így az időt: Jézus és József Attila ekkor már nem élt, ennyi év alatt felépülhetett volna bármekkora piramis, és konkrétan is erdővé fejlődött az „életutamat szegélyező” akáctelepítés...

Pedig viccelődtem is legutóbb – mikor már harmadszor feküdtem azon az életet adó ágyon -, mennyivel egyszerűbb nekünk, ma élő magyaroknak, hogy már nem haszontalan háborúkban, rettenetes csatatereken kell csorgatnunk a vérünket a hazáért, hanem komfortos környezetben, barátságos (és csinos!) hölgyektől körülvéve. Mert a világ legszeretnivalóbb vámpírjai ők, ezek a legnagyobb télben is hófehér ruhácskájukban tündöklő drága nők! Nem, ne gondoljon senki rosszra, hiszen a kedvességtől több nem telik ki soha tőlük, ám az ingyen jár és magától értetődik. Hogy úgy mondjam, a vérükben van a gondoskodás, a törődés: miközben leszívják cseppjeinket – ha nem is az utolsó cseppig -, mindvégig mosolyognak, kényeztetnek. Ezerszer megkérdezik, nem szorít-e a kötés, nem nyom-e az ágy - már néha csak az hiányzik, hogy koktélokat szolgáljanak fel, miközben cseperész a vérünk egy csövön át az alant elhelyezett egységtasakokba. De a kívülálló egy kollektív pszichiátriai kezelést is beleláthat a jelenetbe, ahogy fekszik egymás mellett öt-hat delikvens, s közben kellemesen cseverész a hozzá rendelt „ápolóval”.

De ne rohanjunk, ha már azzal az első véradással sem siettünk! Hiszen az első próbatétel a hölgykoszorú közepén kóróként – más megközelítésben: e baromfiudvar kakasaként - ható doktor úr előtti vizit. Ő egy félreeső zugban egyenként fogadja a testfolyadékukat felkínáló derék polgárokat, s miután vérnyomást mért és mélyen a szemünkbe nézett, keresztkérdéseket tesz fel hogylétünk, egészségünk állapota felől. Ehhez egy előzőleg kitöltött „kérdőív” szolgáltat alapot, amin közérdekű magánügyeink iránt érdeklődnek piszkosul. A szerveink működése mellett szóba kerül fájdalommal fennálló viszonyunk – elvégre mégiscsak ki kell bírnunk azt az összesen két tűszúrást! -, esetleges szédülékenységünk, de a bizalmaskodásban addig elmegy e papírlap, hogy családunk kóros eseteire, drogfogyasztásunkra és néminemű nemi betegségeinkre is kertelés nélkül rákérdez.

Lássuk be, nem alaptalanul. Hiszen a HIV-vírus vér útján való terjedése mellett sok más rákfene keveredhet keringésünkbe - no meg hát, az adott személynél inkább senki nem ismerheti maga magát. Azért a bizonyosság kedvéért egy vérvizsgálaton is átesik az önfeláldozásban eddig elmenő, akarom mondani, eljövő. A kémcsőben ugyanis a vér soha nem válik vízzé, viszont elmond mindent, amit az adakozóról tudni kell. Ezt egyébként felfoghatjuk egy időszerű szűrővizsgálatként is…
Innentől pedig már felgyorsulnak, vagyis éppen hogy, lelassulnak az események. Arra a tízpercre, negyedórácskára fixálódik testhelyzetünk, miáltal ebben a rohanó világban ellazulhatunk, megnyugodhatunk kicsikét. Ha az embert nem tartanák szóval, talán el is nyomná előbb-utóbb az álom. Tényleg ne tessenek semmi kellemetlenre, pláne ne kényelmetlenségre és kegyetlenségre gondolni! Arról nem beszélve, hogy a szűrővizsgálattal egybekapcsolt relaxálás végül egy tízóraiba, avagy uzsonnába torkoll. Igen, hogy visszatérjen belénk az erő, pótlódjon a vérrel elveszett tápanyag, megvendégelnek illő módon.

Summa és summárum, én már ott tartok néha, hogy valósággal várom a „behívómat” – hiszen aki egyszer már nyilvántartásba került, az onnantól mindig értesül az újabb alkalmakról. Így pedig egy idő után ismerősként is üdvözölhetjük az életük jelentős részét ezzel a sajátos vándorcirkusszal végigutazó embereket, akik alighogy leveszik, elviszik vérünket oda, ahonnan majd hozzájuthatnak mindazok, akik e nélkül élni sem tudnának.

Ja, míg el nem felejtem a nagy odaadásban: ezek akár mi magunk is lehetünk! Mert adni és kapni, bizony, nem csupán karácsonykor összefüggő fogalmak. Sőt, ha jobban meggondoljuk, a kettő e téren feltételezi leginkább egymást. Magyarán: mi is lehetünk egyszer azok, akik rászorulnak más véráldozatára.