Kivégzések II.

Megvallom őszintén, nem tölt el örömmel, hogy igazam volt, még akkor sem, ha ez a jogerős bírósági ítéletig csak feltételezés, hiszen mindenkinek kijár az ártatlanság vélelme.

Sajnos úgy tűnik, tényleg a „nagyontökös” magyar gyerekeket (gyerekeket?) lehet gyanúsítani a romagyilkosságok elkövetésével, s már az állítólagos „szponzorok” nyaka körül is szorul a hurok. Nem tölt el örömmel, hogy ezt kell írnom, sokkal jobb lett volna, ha az összeesküvés-elméletgyártóknak van igaza, s a nemzeti érzelmek, a hazafiság mentesít bennünket a ránk vetülő árnyéktól…

A híradások egyértelműen arról szólnak, hogy rasszista indíttatásból sültek el a fegyverek, de most ismét azt kell megkérdeznem, az előzetesben lévők mit is gondoltak? Mire volt jó ez az értelmetlen gyilkosságsorozat? Megoldódott bármi is? Nyilván nem. Kárt okoztak az országnak.

Természetesen van mit végiggondolni mindannyiunknak, elsősorban a közélet szereplőinek, akik nem elég határozottan, nem elég következetesen ítélték el az erőszakot. Természetesen a civil szféra is felelős a hallgatásával, s a sajtó is vétkes ebben az ügyben, elsősorban egyes jobboldali sajtótermékek, amelyek egyértelműen uszítottak, uszítanak, gyűlöletet keltenek. A mai parlamentáris demokrácia és a jogalkotás csődje az, hogy a gyűlöletbeszédről még mindig nem sikerült életképes törvényt összehozni.

Mivel én már elég régi vagyok (még ha nem is öreg), emlékszem az előző rendszer „tüneményeire” is, úgy vélem, az előző diktatórikus rendszer sokkal többet rontott rajtunk, mint azt gondolnánk, vagy bevallanánk. Elsősorban „fejben”, ha szabad így fogalmaznom. A rendszerváltozás eufóriájában mindenki azonnal igyekezett „szívet, lelket” cserélni, a többpártrendszer pedig nem teljesen váltotta be a hozzáfűzött reményeket, hiszen nem voltunk, nem vagyok képesek ellenfeleknek tekinteni magunkat a Parlamentben, az önkormányzatokban, az utcán, (és sajnos) a családban sem, mert a másképp gondolkodás rögtön ellenségekké tesz bennünket. Mi ez, ha nem éretlenség, butaság, bornírtság?

Nevetséges, hogy az újságárusoknál vásárolt Népszabadságot, 168 órát, Demokratát, Magyar Nemzetet mindenki azonnal a táskájába süllyeszti, nehogy ezzel az aprósággal is nyíltan fel kelljen vállalni politikai hovatartozását. S most a kisemberekről beszélek, akiknek van ugyan véleményük, de nyíltan nem szívesen vallanak róla.

A szabadság visszaütött, mondhatnám, a kisstílű gondolkodás, a bosszúálló alaptermészet sok polgártársunknál életelem (bár ez régen se volt nagyon másképp, hosszú a besúgók titkos listája mai napig is), a továbbiak meghatározó harcmodora, bár én kétlem, hogy örökké harcolnunk kellene, inkább kommunikálni lenne ildomos, megbeszélni közös dolgainkat. Mert lenne mit megbeszélni.

„A nemzet nem lehet ellenzékben”, mondta valamikor valaki. Ennek elég egyértelmű üzenetértéke van, a baj csak az, hogy ez megosztó gondolkodásra vall, mert ezt a gondolatot muszáj valahonnan, valamely oldalról értelmezni, én viszont úgy hiszem, minden értelmes közbeszéd mellőz minden olyan indíttatást, amely faji, vallási, politikai megosztottság alapján kategorizál, ha egyáltalán „közbeszélni” akar az illető, s nem csak kinyilatkoztatni. S akkor most ismét végiggondolhatjuk a problémáinkat önmagunkkal, politikai vezetőinkkel, vagy a romákkal kapcsolatban.

Persze csak akkor, ha elég bátrak vagyunk hozzá.