Kivégzések

Életemben nem hallottam még Kislétáról, azt sem tudtam, hogy létezik ilyen település, de a közelmúlt eseményei egyik pillanatról a másikra a média reflektorfényébe emelte. Sajnos. Kétes „dicsőség” ez a településnek, elszomorító hír ez az országnak, és szégyellnivaló mindannyiunknak.

A halálbrigád folytatta megkezdett útját, most egy negyvenöt éves cigányasszony lett az áldozat, s majdnem tizenhárom éves lánya is. Sima és egyszerű kivégzés volt, mint talán háború idején szokás. Talán.

Igyekszem elképzelni, hogy amikor ezek a „nagyontökös” magyar gyerekek kiszállnak a sokmilliós terepjárójukból, az éjszaka leple alatt odaosonnak a kiszemelt házhoz, fejükre (vélhetően) sí maszkot húznak, élesre állítják lőfegyvereiket, vajon mire gondolnak? Mit éreznek? Úgy hiszik (elhihetik?), hogy ez a vérengzés, ez a mészárlás, ez a gyilkosság, ez a XXI. századi kivégzés elképzelt céljaik megvalósításához a legmegfelelőbb forma?...

Nem tudom, mit gondolhatnak, mit érezhetnek, soha nem is szeretném megtudni.
Már az előző rendszer is alaposan elrontotta a cigánykisebbség asszimilálását, az erőszakos beolvasztási kísérlet nem vezethetett eredményre, a rendszerváltozás után aztán az a kevés látszateredmény is elveszett. Az alulképzett, alulművelt, gyökereit vesztett cigányság teljesen esélytelenné vált a normális beilleszkedésre, a normális életre, s mindehhez hozzájárult a fene nagy szabadság is, amikor mai napig büntetlenül lehet rasszista, antiszemita gyűlöletbeszédet tartani közbeszéd címén.

Egyre többször lehetett hallani cigánybűnözésről, amely fogalom ugye nem állja meg a helyét, hiszen beszélhetünk egy cigány származású bűnelkövetőről, no de egy teljes kisebbség stigmatizálása már nem lehet elfogadható semmilyen szempontból.

Biztosan emlékeztek a dicső nyolcvanas évek végére, kilencvenes évek elejére, mikor égett a bécsi üzletekben az orcánk olvasva a feltűnő feliratokat: Magyar! Ne lopj! De nagyon is rosszulesett.
Az elmúlt tizenkilenc esztendő történetét végiggondolva tényleg nem lehetünk büszkék. Frusztráltak lettünk minden szempontból, elfogyott a lelkesedésünk, a türelmünk, a kitartásunk, elveszett a biztonságérzetünk, nem volt már a Nagy Testvér, aki örökké fogta a kezünket, s megmondta, hogy mit is tegyünk, mit is gondoljunk, mit is érezzünk…

A különböző társadalmi rétegek között egyre nagyobb lett a különbség, a szakadék, a gazdagabbak még inkább gazdagodtak, a szegények még inkább szegényedtek. Voltak gondolataink, voltak érzelmeink, de sokszor alig mertünk gondolni, alig mertünk érezni. Ez a szabadság? A fenébe is! Nem ezt akartuk! Az egyre elégedetlenebb, egyre rosszabb körülmények között élő tömegeknek újabb ellenségképre volt szüksége, a politika meg hűen kiszolgálta ezt az igényt. Ma már a (betiltott) Magyar Gárda masírozik a „fertőzött” területeken, bár azt senki nem tudja, hogy mindez parlagfű-irtás előtt vagy után, hadisír gondozás helyett történik-e, de elképzelésünk azért van.

A civil szféra pedig hallgat, a politika se nagyon határolódik el nagyon komolyan semmitől, az Alkotmánybíróság is csak attól, amitől épp kedve szottyan. A nagy rendszerváltó lázban elfogyni látszik a civil kurázsi, amelyért a média is felelős, hiszen már semmi hírre nem kapjuk fel a fejünket, a hírek valójában támogatás, a nyilvánosság támogatása nélkül keringenek az éterben – már sokadik cigány áldozatról.

A Jobbik jászberényi tótumfaktuma pedig a „farkincázó” Morvai Krisztina doktornak örvendezik, de a romagyilkosságokról nem szól egy szót sem ezen a weblapon. Pedig lehetne lelkiismeret furdalásunk, mert égen-földön nincs olyan ember, aki elmondaná, a rendszerváltozás kezdete óta hány százmilliárd forintnak kellett volna eljutni a romákhoz, s vajon mennyi jutott el. A valóban kiutalt összegek elfolytak a különféle csatornákon, ilyen-olyan jogcímeken, s csak töredékében jutottak el a címzettekhez.

Ezek a „nagyontökös” magyar gyerekek meg kiszállnak a sokmilliós terepjárójukból, az éjszaka leple alatt odaosonnak a kiszemelt házhoz, fejükre (vélhetően) sí maszkot húznak, élesre állítják lőfegyvereiket, s lőnek.

S utána csönd van. Vagy legalábbis nem elég nagy a zaj. S hogy mindez hová vezet? Nem tudom. Nem szeretném megtudni, hogy valahová vezessen. Jobb lenne megelőzni. Mert az nem a Jobbik megoldás lenne, hanem a jó megoldás. S erre most annyira nagy szükség van, mint egy falat kenyérre.