Úgy alakult, hogy báloztam a múlt hétvégén. No nem a hagyományos módon, hanem dolgozva. Mondjuk sok munka nem volt, néha fel kellett konferálnom a következő programot. Amúgy a kaja, meg a zene kiváló volt, sőt a társaságra sem panaszkodhattam. Hogy ne unjanak a vendégek nagyon (már harmadszor álltam előttük ebben a szerepben), vittem magammal egy műsorvezető társnőt is.
Mit tagadjam: belehúztunk az éjszakába, így másnap aludtunk vagy tízig. Miután magunkhoz tértünk a vendég, Mariann megkért, hogy mutassak neki valamit a városból.
***
Kérhetett volna kedvesebbet is, mondjuk, hogy amíg anyukám megfőzi az ebédet, ő még szeretne lustálkodni, de nem volt menekvés: a vendég kérését illik teljesíteni. Még akkor is, ha egyetlen porcika sem kívánja a sétát.
Nekiduráltam hát magam, tusolás, fogmosás, ingvasalás, és hajrá. Elindultunk hárman, a nejem, Mariann és én. A két lány remekül bírta a tempót. Az egyik aludt előző éjjel, a másik meg lelkes volt az ismeretlen város felfedezése miatt. Én viszont inkább csak vonszoltam magam, de azért igyekeztem mosolyogva megmutatni, hogy ez itten a Zagyva, ez meg a nagytemplom, és íme itt van a Jász Múzeum, itt őrzik a Lehel Kürtjét.
A vendégre jellemző (hiszen újságíró), hogy a legjobban a rágófa tetszett neki. Nyilván vannak, akik tudják miről beszélek, de a többség vélhetően még sosem hallott róla. Nos, én 1988-ban érettségiztem, s már akkor is divat volt, hogy a gimisek a tornaterem mögötti sétány egyik fatörzsén nyomják el a rágógumijukat, mielőtt bemennének a suliba. Borzalmas, és gusztustalan dolog, én elismerem, de attól még létező valami. Az évek során a fa törzsét ellepték a gumimaradékok, odaszáradtak, sőt odakövesedtek, oly annyira, hogy mostanság már egy másik lombos kidekorálásához is hozzákezdtek a mostani diákok.
Ez annyira tetszett a kolléganőnek (tudják: a riporterek furcsa emberek), hogy egy halom fotót is készített róla.
Azután végre rájött, hogy nem aludt az éjjel, és kezd álmossá válni, úgyhogy kérte: üljünk be egy kávézóba, és igyunk valami finomat. Olyan fél 12 lehetett ekkor. Kiütközött bennem a Jász öntudat, és eldöntöttem, hogy nem kocsmába megyünk, keressünk egy „jobb” helyet. A belvárosban császkáltunk, és örömmel láttam, hogy az egyik kedvenc pincehelyiségem ajtaja nyitva. Nosza indulás lefelé, majd forrázott fejjel vissza: a kétségkívül csinos pincérlány közölte, hogy 12 előtt ne is számítsunk kávéra. Próbálkoztam azzal, hogy azért egy feketét lefőzni nem túl bonyolult feladat, mi meg ígérem jól viselkedünk majd: a lányok nem köpnek a padlóra, én meg egyszer sem büfizem majd, hiába. Nekünk a kávé, a tulajnak a bevétel, a –kétségkívül csinos- pincérlánynak a jatt ugrott.
Elugrottunk hát egy másik helyre, amelyet szintén elegánsnak gondoltam, és ahová szintén szívesen ülök be. Már amikor lehet, és amikor nincs zárva. Most úgy volt. A lányok ugyan nem értették mi is az a műszaki ok, de mindegy: az állt az ajtón. Mivel a koffeinéhség minden firkásznál ingerültséget okoz, Mariann kissé türelmetlen kezdett lenni, és megjegyezte, hogy abban a budapest környéki kisvárosban ahol ő él, azért nem csak a benzinkúton lehet vasárnap délben kávét inni. Nem vígasztalta meg a válaszom, mely szerint délben itt sem, de még csak 11.40 van.
Ráadásul tippjeim is voltak még: irány a Kőhíd környéke, két kedvenc helyem is van ott. Az egyikben sötét, a másikon lakat. Mivel ekkor már 11.50 volt, megkíséreltem bejutni egy olyan helyre, amely nemrég nyílt, és láss csodát beengedtek. Ugyan itt is közölte a - kétségkívül csinos- pincérlány, hogy délben nyitnak csak, de könyörgő pillantásomra elismerte, hogy a kávéfőzés nem nyitva tartáshoz, hanem vízhez és kávéhoz kötött… Megkaptuk, és jó volt.
És akkor jöjjön az oly felesleges, és annyira hibás erkölcsi tanulság: ha vasárnap délelőtt a nem helybéli vendégünk kávézni akar, akkor gyorsan beszéljük le róla, vagy válasszuk az egyszerűbb megoldást: főzzünk neki otthon…