Moralizálok... Most aztán újra nyakig benne vagyunk . . . Mármint az országgyűlési választásokban. Ilyenkor mindig olyan érzéseim támadnak, hogy engem ebben az „évadban” is, újra meg akarnak „vezetni”. Azt pedig kimondottan rosszul viselem mikor hülyébbnek néznek mint amilyen valójában vagyok.
Súlyosbítja a helyzetet, hogy ezt a kellemetlen érzést gyakorta olyan botcsinálta honatyajelöltek erősítik bennem - pártállástól függetlenül –, kikre állítólag fel kellene néznem. Öntömjénző kampányolásaikat látván és hallván, gyakran olyan kényszerképzet kerít hatalmába, mintha egy önjelölt, vidéki-, avagy fővárosi ripacs akarna Shakespeare-t játszani, pedig valójában többük számára még egy falusi kultúrház „ócska színpadán” agyonjátszott népszínműben való szereplés is komoly kihívást jelentene.
Fájdalom, de úgy érzem, hogy politikusaink szintén úgy vannak ebben az időszakban futurisztikus, hihetetlennek tűnő ígérgetéseikkel, mint mi, mezei állampolgárok az újévi fogadkozásainkkal. Jelesen, hogy az ez évi fogadalmuk is – mint minden előző alkalmakkor - csak három napig fog tartani. A többre-, kevesebbre érdemes politikai pártok és „földi helytartóik” ebben a választásokat megelőző „udvarlási” időszakban, bizony ígérnek nekünk fűt-fát, tejjel és mézzel folyó Kánaánt, üvegzsebet, nyomorenyhítő nyugdíjemelést, munkát és kenyeret. Eközben bőszen fogadkoznak, hogy ők csak miértünk mindent és „isten bizony” nem ők álltak modellt az „ismeretlen megélhetési politikus” mellszobrához. Ja, és ekkortájt válnak szinte valahányan egyenesen „gerontománná”.
Megmagyarázom. Ebben az időszakban kezdenek feltűnően „vonzódni” az idősebb korosztályhoz, az egyre bővülő nyugdíjastáborhoz. Majd a választások multával megtámadja őket egy köz(re)veszélyes politikusbetegség /morbus politicus/, a négy éves lefolyású úgynevezett „politikusamnézia”. Ez az a kór, mely során a „terheltek” választási ígéretei az egyik napról a másikra elfelejtődnek. Megtehetik, mivel őket csak négyévenként kérik számon munkaadóik, mármint a nép, „az Isten adta nép”.
Ezért szoktam választási időszakok tájékán mondogatni, hogy mi Magyarok négyévenként nem választunk, hanem „büntetünk”. Büntetjük azt a politikus garnitúrát aki négy, vagy urambocsá nyolc évvel ezelőtt „megvezetett” bennünket. Sajnálatos, hogy társadalmunk mind a mai napig nem tudta kifejleszteni azt az érdekvédelmi rendszerét melynek segítségével demokratikus keretek között, a két választási ciklus között is számon tudná kérni a múlt homályába vesző választási ígéreteket. De miért is lennének politikusaink jobbak nálunk, hiszen közülünk valók, a „mi kutyánk kölykei”.
Április végén azután, remélhetőleg újra fellélegezhetünk, mert véget ér végre ez a választási mizéria. Kiürülnek a pártkasszák, vélhetően újra feltöltődnek a lelkek, már ahol ilyen „luxuscikkel” egyáltalán rendelkeztek. A „szétpolitizált” szomszédok újra összeköszönnek, férjek és feleségek találnak ismét egymásra ágyban és asztalnál egyaránt. Az egyéb kötődésekkel „terhelt” rokoni, baráti szálak pediglen újfent „régi fényükben” tündökölnek majd a választások végeztével. Egészen a következő ciklusig. Addig azonban az „előadás” még zavartalanul(?) folyik tovább, mint közpénzünk, melyet jobb helyre is tehettünk volna. De hát a demokrácia már csak ilyen, pénzbe kerül. Sajnos, a miénkbe.
Ezért aztán azt kívánom, hogy az áprilisi választás a jelöltek rátermettségéről, a választópolgárok feltétlen képviseletéről szóljon. Mi pedig ne engedjük, hogy felelőtlen politikusok önös érdekeiktől vezérelve „összeugrasszonak” bennünket, mert az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy azt haragban és békétlenségben éljük. Tegyük tehát félre az indulatokat és döntsünk megfontoltan, felelősségteljesen arról, hogy kik képviseljenek bennünket az elkövetkezendő négy év során. Áprilisban éljünk minél többen a demokrácia adta jogunkkal és lehetőségünkkel. Remélem még sokáig megtehetjük!
(Az országgyűlési választásokkal kapcsolatos irományom végén megkövetem mindazokat a jóérzésű, politikával foglalkozó polgártársaimat kikre a fenti betűhalmazból egy szó sem vonatkozik.)
Szórád Sándor - egy jászpolgár