Tegnap a jászdózsai Mária-halmon jártam. Amióta Bálint Sándor néprajzkutató Ünnepi kalendáriumában olvastam, hogy a múlt század elején egy július másodikai napon, vagyis Sarlós Boldogasszony napján többen látták itt Szűz Máriát megjelenni, magam is többször felkeresem ezt a helyet. Általában egyedül megyek, így ilyenkor semmitől sem zavartatva megnyílik felettem az ég, nem kell attól tartanom, hogy kitárulkozásomban sebezhetővé válok, a csendben és a mozdulatlanságban pedig közel merészkednek hozzám, és beszélgetőtársaimmá válnak a madarak, a nyulak és a fácánok.
***
Ezen a helyen a csend nem kikapcsolódást jelent, ahol elfeledkezhetem a világ bajairól, hanem éppen bekapcsolódást biztosít az egyetemesbe, amikor időlegesen részévé válhatok a teljesnek, és egyetlen pillantással megláthatom a múltat, a jelent, és, mi tagadás, a jövendőt is.
A jászdózsai Mária-halmon tegnap Mispál Attila filmrendezővel jártam azért, hogy készülő filmünkhöz felvegyük az utolsó jeleneteket. És tegnap, a jászdózsai Mária-halmon mindketten látni véltük a jövőt! Éppen erre a napra esett ugyanis, hogy az önkormányzat döntése alapján a szemünk láttára hozzáfogtak kivágni a fákat. Mert bizony – mondta az egyik favágó –, ha ezt nem teszik meg ők, akkor kivágja más, mint ahogy novemberben is brutális munkát végezve térdmagasságban lemészárolták a legvastagabbakat. Csak éppen még arról nincs döntés – folytatta a favágó –, hogy a halomhoz vezető út fasorával mit kezdjenek. Kérdeztem, hogy ültetnek-e csemetéket a kivágottak helyett, ám erre nem tudott válaszolni.
A képen látható fák közül tegnap óta egyetlen egy sincs már.
Nem tudom, ha legközelebb odamegyek, találkozom-e nyulakkal, fácánokkal, marad-e lehetőség élőhelynek, búvóhelynek, fészekrakásnak. Találkozom-e a méhekkel? Nem elég a világ méheit titokzatos módon és egyre drasztikusabb ütemben tizedelő ismeretlen betegség, a még egészséges méhek elől is elvesszük a maradék élőhelyet? (Egy Einsteinnek tulajdonított mondás szerint, ha a méhek kihalnak a földön, az emberiségnek három-négy éve marad hátra.)
A kő maradt...
Egy ősi indián közmondást kissé átalakítva kérdezem: meg kell várni, míg az utolsó fát is kivágjuk, hogy rájöjjünk, ezt a kárt nem lehet egy rendőrségi híren keresztül pénzben kifejezni.
(A szerzőről: Dr. Várszegi Tibor., színházi író, rendező, színész és szerkesztő, a Szent István Egyetem Alkalmazott Bölcsézeti Kar főiskolai tanára, több hazai és külföldi egyetem vendégoktatója.)