Mindig ámulattal tölt el, amikor egy nívós sportesemény tanúja lehetek, minden tiszteletem azoké a versenyzőké, akik tehetségüknek, kitartásuknak, szorgalmuknak köszönhetően világraszóló eredményt érnek el. Amikor megszólal a magyar Himnusz első néhány taktusa, amikor a magasba emelkedik (a legmagasabbra) a magyar zászló, bizony, ennél nincs is jobb érzés.
Kis ország vagyunk, de én azt gondolom, becsülettel helytállunk a nagyokkal szemben is, s dagad a büszkeségtől mellünk, ha Kovács Kati, Cseh Laci neve kerül szóba, vagy ha vízilabda-válogatottunk sikereit emlegetjük.
Sokan azt mondják „elüzletiesedett” a sport, minden csak a pénzről szól. Én ezt nem hiszem. Még mindig óriási élmény figyelemmel kísérni az olimpiai eseményeket, szurkolni sportolóinknak. A Bajnokok Ligája küzdelmei is nagyon kellemes szórakozást jelentenek a labdarúgás szerelmeseinek, talán csak az vet némi árnyékot a felhőtlen örömre, hogy magyar csapat megközelíteni sem tudja a legjobbak színvonalát. Egyelőre, mondom én, bízva abban, hogy egyszer majd nálunk is jobban mennek majd a dolgok, s többen fognak élni a sporttért, mint a sportból. Aki érti, az érti, ezzel nem is foglalkozom tovább.
Elmúlt hétvégén a profi boksz rajongóira mosolygott rá a szerencse, a budapesti Syma-csarnokban Balzsay Károly a WBO nagyközépsúlyú világbajnoka címvédő mérkőzésére került sor a német-orosz Robert Stieglitz ellen.
Aki szereti a bokszot, már előre dörzsölhette a tenyerét, izgalmas küzdelemre volt kilátás, s az igazat megvallva, nem is csalódott senki, pörögtek az események, egyik menet után jött a másik, mintha csak kergetné valaki az időt.
A végeredménnyel azonban a magyar szurkolók nem lehettek elégedettek, el kell ismerni, azon a szombat estén Robert Stieglitz volt a jobb. Nem lehet (és felesleges is) kifogásokat keresni, sajnos Balzsay Károlynak idő előtt elfogyott az ereje, s nagyközépsúlyban bizony megrendítő „pofonok repkednek a levegőben”.
Ilyen esetben el kell ismerni, a másik jobb (erősebb, ügyesebb, gyorsabb, „szebb”…) volt, bármennyire is motiválnak bennünket hazafias érzelmeink, a „mi fiunk” nem tudott nyerni.
Kultúrállamokban ilyenkor a közönség feláll a lelátón, s udvariasan megtapsolja a győztest, mert a sportban ennyi kijár, a sportban a győzelem (s most hagyjuk a bundázásokat, a tisztességtelen bírói segédleteket) nemzetek, ideológiák feletti, nincs köze sem politikai hovatartozásnak, sem faji, sem vallási kötődésnek.
Döbbenten ültem a televízió előtt, egyrészt nagyon sajnáltam Balzsay Karcsit, akit hordágyon vittek ki a szorítóból, másrészt nagyon szégyelltem magam a Syma-csarnok fütyülő, ordítozó, hőbörgő, a boldog győztesnek kijáró tiszteletet meg nem adó közönség miatt.
Bosszankodva kapcsoltam ki a televíziót, s már sokadszor állapítottam meg magamban, nem elég Európában lakni ahhoz, hogy európaiak legyünk.