Már két hétnél is több idő eltelt azóta, hogy a válságkezelő programnak nevezett kormányzati sokkterápia újabb eleme életbe lépett, nevezetesen az ÁFA- és jövedéki adó emelése. Mást sem hallani a médiában (különféle tálalásban), minthogy irgum-burgum, meg vasmacska, és egyebek, de az ismét háromszáz forint fölé kúszó (vagy inkább szökellő) üzemanyagár sokakból vált ki keresetlen szavakat. Nyilván jogosan.
Persze lett volna idő normális Magyarországot „csinálni”, ha lett volna erre elegendő szándék, akarat, tisztesség, de most, amikor baj van, akkor a balhét ismét vigye el a nép, ha egyáltalán beszélhetünk népről, s nem csak a fejőstehén szindróma klinika állapota áll fenn, mint annyiszor már a magyar történelem folyamában.
De hagyjuk a történelmet, én azt látom, az is képlékeny műfaj a neotörténészek kezében, ezért – ha már nagyon szükséges korrigálni, megszorítani, akkor ahhoz – lenne néhány javaslatom, bár tudom, ez senkit sem érdekel. Azt mondom, gyorsan-gyorsan alakítsuk át törvényeinket, méghozzá a következők szerint. Az országgyűlési képviselők számát felezzük meg, az összes magyarországi települési önkormányzat képviselői létszámát felezzük meg, a vagyonadót azonnali hatállyal vezessük be, teljes körű informatikai rendszert építsünk ki az országban, hogy a közigazgatás számára minden adat elérhető legyen mindenkiről… Hirtelen mennyit is takarítottunk (volna) meg? Nagyon sokat.
Persze én nem vagyok politikus, se ellenzéki, se kormánypárti, csak azt mondom, kicsit komolyabban (vagy inkább nagyon komolyan), észre kellene venni végre, hogy bajban van az ország. S ez épp úgy az aktuális kormány, mint az aktuális ellenzék felelőssége. Tessék felnőni ehhez a feladathoz, s ha már stabilabb lábakon áll a gazdaság, s nagyon muszáj, lehet folytatni a politikai derbiket.
Nem akarom ezredszer ismételni, tizenkilenc év türelmi idő volt, tizenkilenc évnyi beletörődés, nadrágszíj-húzogatás, ígéretözön és mosolyarc választások idején, máskor meg állóháború és posványszag a politikai mocsárban… A „jobbik” Magyarország jelenleg épp oly rosszul érzi magát, mint a „rosszabbik” (ha már egyesek ilyen kategóriákban is képesek „gondolkodni”), miközben továbbra is állóháború és posványszag terjeng a politikai mocsárban.
Mi lesz majd évvége felé? Mi lesz jövőre? Vagy azután. A kutya tudja. Nem remélhetünk. A magát érinthetetlennek tartó politikai elit ismét bizonyságát adta annak – össznépileg és pártállástól függetlenül nagy-nagy egyetértésben –, hogy a saját bugyellárisuk a legfontosabb. Az átnevezett képviselői költségtérítés épp úgy (vagy jobban!) jár nekik, mint eddig, nem kell számla róla, vagy kevesebb számla is elég, rájuk más adószabályok vonatkoznak, mint a földi halandókra, talán a nap is másképp süt felettük… Én ezt már nem tudom, nem értem.
Ennek tükrében azt gondolom, annyira nem is érdekes, hogy mi lesz évvége felé, mi lesz jövőre, vagy mi lesz azután. Újabb ÁFA, BÉFA, CÉFA – vagy csak egyszerűen rosszízű tréfa és játszadozás a mi zsebünkre, az ő zsebükbe. És ez nagyon szomorú. És nagyon reménytelen.