Olvasom az újságban, hogy a Dávid Ibolyának, meg a Herényi Károlynak meg akarják vonni a mentelmi jogát a tavalyi megfigyelési (vagy lehallgatási? már a kutya tudja milyen) botrány okán. Éppen még röhöghetnék is ezen, egyszer fenn, egyszer lenn, de már annyira nagyon nem tudok röhögni a napi politika újabb furmányain. Mintha húsz esztendővel ezelőtt egészen mást akartunk volna, de tudjuk mi ezt jól, „járni jár, de nem jut”…
A kollektív amnézia állapotába került az ország népe, csak kapkodom olykor a fejemet, hogyan is jutottam én ebbe a helyzetbe? Egyedül állok a téren, mellettem tízmillió tökös magyar (na, jó, nem mind tökös) valamikori ellenzéki, akik kívülről, belülről, szemből, oldalról, nyíltan és alattomban bomlasztotta a rendszert, én meg akkor is csak mélán-málén tátottam a számat.
Nem is csoda, hogy elfutott mellettem a világ, már utol sem érem, de azért van olyan, ami tetszik. Például az a berényi önkormányzati képviselő, aki valamikor a tejüzemnek volt nagyreményű művezetője, s én a mai napig sem tudom eldönteni, művezetőnek volt-e rosszabb, vagy politikusnak, netán már akkor is nagy politikus volt, csak abban az áldatlan tejszagban nem ismertem fel tehetségét.
Ám nem is erről akartam beszélni, hanem az „Alkotárs” nevű művészeti csoportról, amely a nyolcvanas évek első felében „színezte-színesítette” Jászberény művészeti életét. Ily öreg fejjel már büszke vagyok rá, amiért én is tagja lehettem annak a társaságnak. Utólag, ennyi idő távolából sem gondolom, hogy lehengerlően tehetségesek lettünk volna, csak fiatalok és lelkesek, de ennyi is épp elég volt a boldogsághoz, még ha a boldoguláshoz nem is. Úgy tudom, Bangócs Gabi, Czobor Sanyi, Nagy Feri maradt csak a kaptafánál, ők a mai napig is komolyan művelik a képzőművészetet, de ha tévednék, bizonyára lesz olyan, aki kijavít.
Szóval, ebben a húsz-harminc lelket számláló csoportocskában az alaptagokon kívül folyamatosan változtak az emberek, szép, fiatal lányok kísértek bennünket, buliból állt a világ, meg kiállításokból, közös zenélésekből, erőtlen és gyenge színházi kísérletekből, alkalmi kiadványokból. Olyan nagyon elvontak voltunk, hogy sokszor még mi magunk sem értettük magunkat, de ez annyira jólesett, hogy majdnem ellenzékivé váltunk. Látszólag. Mi ugyan erről nem is sejtettünk semmit, de a megpuhult hatalom azért ránk vetette vigyázó szemét, még nálunk is többet tudtak arról, amiről mi magunk sem tudtunk semmit.
Mai napig sem ismerem (talán csak sejtem), ki is volt közöttünk a besúgó, aki – mint kiderült némely „fontos elvtárssal”, meg a Gedei Lacival lezajlott kényszerű beszélgetésből – elég alaposan tájékoztatta a Nagy Testvért semmitmondó dolgainkról.
Elmehetnék a Történeti Hivatalba, de a spicli neve ki lenne festve, személyiségi jogai okán, az én személyiségi jogomra meg akkor is tojt a rendszer, meg most is. Rendezetlen ügylet ez az én lelkemben, persze a lelkemre is tojik mindenki, csak hát olykor elcsodálkozom, mi a fene is történt itt az elmúlt húsz évben, s miért is olyan nagyon jól fizető műfaj ismét az összeesküvés-elmélet- és ellenségkép gyártás...
Engem „kissé” zavar, amit 56-tal műveltek, meg „kissé” zavar ez az állandó kommunistázás, zsidózás, cigányozás is (de erről majd legközelebb ejtenék szót). Attól sem vagyok elájulva, hogy a történelem képlékeny tudomány lett, s az országban kihaltak a szakmák, ha eldobnék egy követ (mert ez ugye elég nemzeti cselekedet lenne részemről ünnepek környékén), jogászt, közgazdászt vagy önjelölt történészt találnék el.
Ezért is nem dobálódzom, még tényleg eltalálnék valakit, s ezt mintha nem viselné jól senki (én sem), mióta kiderült, a nemzet nem lehet ellenzékben. Hát ne legyen. Az én gyerekkoromban még azok a mocsok imperialisták számítottak ellenségnek, a rendszerváltozás környékén a szocialista rendszer bérencei lettek az ellenségek, ma azt mondják közéleti szereplők, hogy „metszett farkinca, meg cigánybűnözés, meg majd mi megmutatjuk…” Jó lenne. Ha megmutatnák. No, nem a párttagkönyvüket, mert az régen se érdekelt, hanem, hogy az amnézia nem tart örökké…
Az ároknak viszont két oldala van, mindkét oldalról lehet belelapátolni a földet, a fizikai munka közben pedig egészen jó gondolatai támadhatnak az embernek, ha nem taszítja a tudatalattijába. Olyankor én is azt gondolom, megbocsátok annak a besúgónak, aki rólunk jelentett. S akkor is ezt mondanám, ha tudnám, ki ő. Mert én nem szeretek amnéziásnak lenni. De mindenáron haragudni sem.