Minden október elején megjelent Albert bácsi az ő két hatalmas lovával és a mögéjük kötött lovaskocsival. Arra korán reggel nagyapámék felpakoltuk a kádakat, hordókat, meg ki tudja még mi mindent, ám mindig csak annyit, hogy a jó pár unoka is elférjen ott hátul. Mert bizony, még ha hajnalban is kellett kelni, onnan egyikünk sem hiányozhatott.
A szüret az maga volt az ESEMÉNY. Reggel szalonnasütés, ebédre pörkölt bográcsban, előtte, utána meg szénsavas narancs és kóla. Akkor mindent lehetett. Jó volt ott a Neszűrben, és nem csak szüret idején, de mindig, mikor kibicikliztünk nagyapámmal. Nyilván én ott semmi hasznosat nem csináltam, csak játszottam, meg csavarogtam, az öreg meg tette a dolgát. Aztán délben szigorú szieszta a gunyhóban – ahogy ő mondta – utána késő délutánig megint be a sorok közé. Nem tudom, ma megtalálnám e még az éppen időben, valamikor a kilencvenes évek első felében eladott kis házat. Évek óta nem jártam arra. Mondják nem olyan jó hely már az a 3. – 4. dűlő, aki tud menekül onnan.
No ez csak azért jutott eszembe, mert a Digitálisan Fotózók klubjának tagjai minden nyűge és baja ellenére megörökítették ezt a hajdani édenkertet. Hogy most mit láttak, és a kopott, ronda külső mögött fedeztek-e fel apró csodákat, az július 1-én, a Jászkürt Fogadóban derül majd ki, ahol a klub Neszűri képek címmel rendez kiállítást.
A jászberényiek között kevés olyan van, akinek nincs valamilyen kötődése az egykor virágzó külterülethez. Már csak ezért is mondom: kötelező anyag.