(Az ingatlanadó ürügyén)
Hórihorgas, inas ember volt Janel, mintha egy óriási diófából faragta volna ki a Jóisten, barnára cserzett bőre apró ráncokban feszült szálkás izmaira, melyek valószerűtlenül dagadtak kirojtollózott ingujja, agyonfoltozott félnadrágja alól. Janel drótostót volt, meg üveges is egyben, kesze-kusza kese haját mindig kócosra cibálta a szél, ördögien szúrós tekintettel – a megkopott, néhol repedezett faládával hátán, melyben az üveglapokat hordta –, éles, rekedt hangon kiabálta tele a sáros kisutcákat, hogy munkára kész.
Valamiért nem szerette a gyerekeket, bár mi sem kedveltük túlságosan, igazat megvallva féltünk is tőle, mert nagyszüleink vele riogattak, ha rosszfát tettünk a tűzre, azt mondták, odaadnak a Janelnak. Sokszor nagy viháncolások közepette csúfoltuk, gúnyoltuk, mire – nekünk nagyon tetsző tájszólással – rikácsolni kezdett, néha lekapta hátáról a termetes faládát, s megkergetett bennünket, de én nem tudok róla, hogy egyetlen gyereket is bántott volna valaha.
Persze más világ volt az akkor, nem mondanám jobbnak vagy rosszabbnak, könnyebbnek vagy nehezebbnek, csak másnak.
Janel megbízhatóan megjavította a kilyukadt lábasokat, fazekakat, vizeskannákat, a betört ablaküvegeket, s ez a fajta megbízhatóság nekem mintha kicsit hiányozna, pedig akkoriban nem volt adórendszer, számítógép, csak kistestvér, meg nagytestvér, meg slepp, meg csicska, meg… Ne is folytassuk a sort, nem érdemes belebonyolódni ilyesmibe az össztársadalmi amnézia korában.
Bonyolódások ma is vannak, legutóbb a világgá kürtölt ingatlanadó tervezete hozta rám a frászt, az első variáció, mikor mindenkire kirótták volna, válogatás nélkül a megfelelő összeget. Újdonsült miniszterelnökünk imázsát se nagyon fényezte beszólása (hiába az utólagos bocsánatkérés), mely szerint, aki a nagyobb lakást nem tudja fenntartani, költözzön kisebbe.
Ez a mostani, harmincmilliótól induló értékhatár már szimpatikusabbnak tűnik, a közös teherviselésbe jobban illik. Sokan ugyan azt mondják, na nem, ezt már nem, de a vagyon- és ingatlanadó bevezetése logikus és ésszerű lépésnek látszik, aki saját helikopterrel jár dolgozni, nyilván nagyobb részben kell(ene) kivegye részét a közterhekből, arról már nem is beszélve, a simlisségek gyorsabban és könnyebben kiderülnének.
Janel, ha hirtelen idecsöppenne, nem nagyon értené ezeket a dolgokat, nem értené ezt a világot, azt sem tudná, mi az az adóbevallás, eszik-e vagy isszák a könyvelőt, s továbbra is nagyon félne a hanyatt eséstől, mint ez akkoriban közszájon forgott az üveges tótok esetében. Janel, ha hirtelen visszavezényelné ide a Jóisten, azt se értené, hová lettek a lyukas lábasok, fazekak, vizeskannák, s mitől is hőszigeteltek ezek a mai ablakok, hiszen ugyanúgy egy üveglap van erről, egy meg amarról.
Nyilván mi sem értünk sok mindent, főleg az a csöndes többség nem, akinek tele a hócipője a politikával, a politikusokkal, akikre nem hatnak a píárdumák, akik nem néznek már híradót, nem olvasnak napilapokat, akik hányingert kapnak az óriásplakátokról áradó politikai mocsoktól…
A csöndes többség normális életre vágyik, megbízhatóságra, korrektségre, emberi értékekre, morálra, rendre, nevetésre, könyvolvasásra, hangversenyre, színházba, moziba szeretne járni, s nem nagygyűlésekre. A csöndes többség viszont olyan, mint Janel, egyvalamitől, nagyon fél, s ez nem más, mint a hanyatt esés. Szóljon bármiről is, következzék be bármikor is. És tegyük hozzá, a csöndes többség még mindig többségben van. És normális életre vágyik.