Reményeink szerint a Vélemény rovatban olyan írások kapnak helyet, melyek azon egyszerű oknál fogva születnek, hogy mindenkinek van véleménye arról az őt körülvevő, hol édes, hol keserű katyvaszról, mely pörget magával bennünket nap mint nap, s amit vannak akik életnek neveznek, mások meg azt mondják, na ez így már rég nem az.
Szóval véleménye mindenkinek van. Csak nem mindenki szeretné elmondani. Aki meg el szeretné mondani, nem biztos, hogy formába tudja önteni, ezért inkább hallgat. Aki meg el tudná mondani, azt nem biztos, hogy kérdezik vagy meghallgatják… Itt viszont nem csak hogy meghallgatjuk, de kérjük is mindazokat, akiknek véleményük van, és egy-egy írás formájában szeretnék azt kifejteni: tegyék meg. Sőt vannak olyanok, akiknek kifejezetten kíváncsiak vagyunk a véleményére.
Ezért hát, nem fenyegetésként mondjuk, de megkeressük őket...
És hogy addig se tátongjon üresen ez a rovat, így egy régi barát régi cikkét loptam ide. Técsi Zolit, volt szolnoki újságíróként talán ismerik egypáran a városban. A megyét ugyan rég elhagyta, de az írást szerencsére nem.
Talán találkoztak már olyan emberekkel, akikkel kapcsolatban, már az első percben azt érezték: ezer éve ismerik és az első pillanattól úgy beszélnek egymással, mint régi barátok. Hát Zoli ilyen. Ahogy megismertem, rögtön magával ragadott. Azóta sem tudom hova tenni. Csodabogár. Akit csodálsz, és aki idegesít. Akinek iszod minden szavát, de örülsz, hogy levegőhöz jutsz, ha elmegy, rohanva valamilyen halaszthatatlan dolga után. És a következő percben már alig várod, hogy találkozzatok újra.
Szóval Zoli most Tokajban él. Már ha pár percre meg tud pihenni imádott családja mellett. Mert menni kell. Nádi pimpilimpit számlálni, erdőt rehabilitálni, az utcán a járókelők után szemetet felkapkodni, nagy öregektől tudást magába szívni - vagy épp a neten, Márai okán közösséget alakítani az egyívású (sokszor hálátlan) emberekből. Mindig van mit csinálni. Oltani a tudásszomjat, sugározni az energiát. Néha hadakozni. Azokkal, akik nem értik. Persze ő sem érti őket - így aztán Tokaj környékén sosem fulladnak unalomba a napok.
Hány éve nem találkoztunk személyesen? Három?... Mintha csak tegnap lett volna.
Őszintén megmondom,nem is nagyon válogattam, melyik írása legyen itt. Kimásoltam az elsőt, amelyik kezembe akadt, az e-mailje közül. S bár itt is, mint sokszor, a szeretett Tokaj vidék adja az apropót, a sorok közt olvasva beláthatjuk: máshol, más módon, de itt is – ott is történnek hasonló dolgok.
Legyen hát ennek a Vélemény rovatnak első vendége - utólagos engedelmével - Técsi Zoli.
Ilyen még szerintem a világon sem volt! Tíz térségi település, már hogy azok önkormányzata, fogta magát és elkezdett kampányolni világörökségi státusza ellen!
Igen, elsőre képtelenül hangzik bár, de kikérték maguknak ezt a földkerekségen vagy 820 hely(ség)nek megadatott kegyet, s már előtte is minden jelét adták, hogy nekik terhükre van ez az egész. Egyáltalán, úgy érzik, nem az ölünkbe hullott, hanem a nyakunkba szakadt a mindezzel együtt járó sok-sok jó és néhány rossz. (Hogy értsék, ez tényleg maga után von bizonyos építészeti és környezetvédelmi önkorlátozásokat, amiket minden józanul gondolkodó közösség egyébként is betart.)
Mindazonáltal a szél - szerintünk - ama elhíresült szerencsi hőerőmű felől fúj, ami először kovácsolta össze e tizeket ilyenfajta véd- és dac-szövetséggé. Hiszen ott tényleg úgy tűnhetett, hogy korlátokba ütköztek, pedig egyszerűen csak megpróbáltuk a borászokkal utólag visszavívni az akkor már reménytelenül előrehaladottnak tűnő helyzetet, és saját jól megfontolt érdekeink miatt leállíttatni a Szerencs innenső szélén - tehát a szerencsi önkormány által százmillió forintért felhúzott szimbolikus világörökségi kapun belül - megkezdett építkezést. És ebben valamiféle szövetségesre találtunk az UNESCO világörökségi szerveiben, úgy idehaza, mint a párizsi főképviseleten.
Ez pedig nyilvánvalóan sérti a monumentalitásban, látszatmunkahelyekben és értelmetlen beszállításban gondolkodó erőműépítőket, illetve az ügynek megnyert kistérségi híveiket. De a latolgatásban ne is jussunk el eddig, érjük be egyelőre annyival, hogy uraiméknak és nagyasszonyunknak - Szerencs fejére gondolva - efféle "látszatokra" már nincs szükségük. Mert bizony az ő szigorú szemükben ez a világ minden más helyén lehetőségekkel kecsegtető státusz inkább csak valamiféle díszes szalag a kiábrándító valóság körül.
A látszatra pedig a magyar nemigen szeret adni (már hogy deklaráltan, mert amúgy beéri bőven azzal). És ha máshonnan nem, Máraitól tudjuk, a látszat tényleg csal, illetve mi csaljuk meg magunkat általa.
Ehhez mérten furcsa, hogy az egyik főkolompos, Osika József - a kétszáz éve még a világörökségi magterületen a legnagyobbnak számító Tállya polgármestere - nemrég baracklekvárból és barackpálinkából álló csomagot küldött Barack Obamának, mert ez szerinte poén. És nem bánom, eme népmesék világát felidéző látszatdiplomáciai intézkedés tényleg belül marad a jópofaság határain, csak hát ezek után érthetetlen, mi baja ugyanennek az úrnak a turistákat idecsalogató nemzetközi védjeggyel. Ami az Amerikai Egyesült Államokban - arányokat véve - közel sem adatott meg annyi helyszínnek, mint minálunk. És ezen még talán Barack Obama sem fog tudni változtatni... Técsi Zoltán