Péntek délután került sor a városunk főterén álló Jászkapitány szobornál a Redemptiós emlékünnepségre, mely többek között a jászok összefogását, együvé tartozását is hivatott szimbolizálni. Sajnos nagyon kevesen voltak rá kíváncsiak. Legalábbis így hallottam. Hallottam, mert nem voltam ott. Nem voltam ott, mert nem tudtam róla. Nem tudtam róla, mert senki sem szólt. Persze nem nekem személyesen - ah, szúnyogcsípés - hanem globálisan, az egész városnak.
Legalábbis erre következtetek - és majd kijavít valaki, ha tévedek – hiszen végigpörgettem a városi újság elmúlt számait, átnéztem a város honlapját is, de sehol se találtam utalást, hogy mikor rendezik meg az ünnepséget.
Így lehetséges az, hogy nem mentem el, egyetemben a város nagy részével. Így lehetséges, hogy azok sem jártak arra, akiket esetleg érdekelt volna. Így lehetséges, hogy a megemlékezés szereplőinek, szónokainak, befektetett munkája, a sok készülődés nagyrészt a semmibe hullt. Így lehetséges, hogy házi összejövetellé vált a jászok közös nagy ünnepe.
Mit is mondott a kőműves Sanyi, mikor egy építkezésen egy-két-há helyett, már „kettőnél” elengedtük a pallót és az ujjai alatta maradtak?… Gyerek is állt a közelben, meg amúgy is szelíd ember volt, így miután a fülén kiengedte a gőzt, és a feje sem játszott már lila színben, csak ennyit mondott nagy csendességgel: Máskor szóljatok…
S remélem senki sem veszi sértésnek, mikor azt mondom: ennél szebben és egyszerűbben én sem tudnám megfogalmazni a kérésemet.
A fotót Bíró János (jasznaplo.hu ) készítette. Ő ott volt.