Szindbád, ha járt volna a jász főváros egyik pizzériájában, valószínűleg így emlékezett volna az ott megejtett látogatására: „Tudja, Vendelin, mit ennék szívesen? Egy jó kis ropogós pizzakenyeret. Volt ott abban a városban egy hely, ahol olyan pizzakenyeret ettem, amilyet máshol nem adtak. Jó ropogós volt ám az a tészta, nem is kellett hozzá kés meg villa, csak úgy, kézzel törtük ám a fenséges eledelt. És tudja, mit ennék én ahhoz a pizzakenyérhez? Hát jóféle tejfelt kis tálkában, de sok fokhagymával hozza ám a tejfelt. Egy magára valamit is adó vendéglős mindig tart a konyhán fokhagymás tejfelt.”
Hát igen, a pizzakenyér nem a valódi jászsági csúcsgasztronómia szülötte, mégis sokan szeretik, ismerőseim közül egyre többen. Legelőször korsó sör mellé letelepedő középkorú férfiak asztalán láttam ezt a finomságot, és jómagam is gyorsan rákaptam az ízére. Azért is jó találmány, mert egyetlen adaggal több személy is kitunkolhatja a tejfölös tálkát, és azért is, mert végre van valami, amit nyilvános helyen nemcsak késsel-villával, hanem neveletlen gyermeki énünket a fiókból előrántva, kézzel is ehetünk (mielőtt bárki kétségbe esne: természetesen van lehetőség az evőeszközök használatára is).
A pizzakenyér számomra a 2008-as év egyik kellemes meglepetése volt, ismerjék meg önök is: elő az ízlelőbimbókkal!
(A visszásságok, az apró (vagy nem is annyira apró) idegesítő hülyeségek mellett valószínűleg továbbra sem megyünk majd el szó nélkül, ám ahogy az éremnek is két oldala van, úgy Jászberényben sem csak morgásra van okunk. Daban Horz kolléga ötletéből születő sorozatunkban olyan dolgokról írjuk le a gondolatainkat, amelyeket jónak, szerethetőnek találunk a városban.)