Őszintén bevallom, régebben óvatos távolságtartással vettem kezembe a Szalay Kiadó könyveit, kiadványaik valahogy nem nyerték el a tetszésemet: az árfekvéssel sosem volt baj, a tartalom vagy / és a forma azonban gyakran hagyott kívánnivalót maga után. A kisújszállási székhelyű vállalkozás az utóbbi időben azonban több színvonalas kötettel is jelentkezett: igaz, a képbe belépett a debreceni központú Tóth Kiadó is; mindenesetre ebben a tekintetben nem segíti a tisztánlátást Szalayék honlapja, lehet, hogy profiltisztításról van szó, de az is lehet, hogy kiadók közötti együttműködésről. A lényeg nem is ez, hanem az, hogy a cég(ek) által piacra dobott könyvek közül szívesen vettem a kezembe a Munkácsy-albumot, a világot megváltoztató száz híres fotóból készített válogatást, valamint Kemény István színvonalas olimpiatörténetét.
Számomra az igazi nagy durranást az elmúlt hetekben megjelent, meglepetésemre Indonéziában nyomott színes kiadvány, a különböző zenei stílusokat bemutató Csak a zene jelentette. Úgy gondolom, hogy fontos és hasznos, felépítésében, tipográfiájában a XXI. század követelményeihez igazodó munkáról van szó. Évekkel ezelőtt boldog voltam, ha antikváriumon, ismerősön keresztül megszerezhettem Sebők Jánosnak a hazai termésre fókuszáló Magyarock című köteteit és a Beatlestől az újhullámig című áttekintést, azonban a mai napig hiányzott a könyvespolcomról egy olyan összefoglalás, amely a legújabb, sok-sok elektronikával megbolondított stílusokat is bemutatja és küllemében is vonzó.
A szerzők között aktív, bár a szélesebb közösség számára talán ismeretlen zenészek és szakújságírók egyaránt megtalálhatóak. A kronologikus áttekintés a ragtime-mal és a tradicionális jazzel (miért is nem „dzsesszel”, amikor ez a helyes?) kezdődik és a world musicnál (póriasan: világzene) ér véget. Az egyes fejezetek felépítése hasonló: a különböző irányzatok jellemzése mellett zenészportrék szerepelnek, de jár a csillagos ötös a szerkesztőknek a zenei nyelv, a hangszerelés leírásáért.
A könyv szinte minden oldalán valami újjal lepi meg az olvasót: nem is gondolná az ember, hogy a dzsessz, a country, a rock, a blues valójában csak kényelmes gyűjtőfogalmak. Aztán a gyanútlan zenerajongót tévhiteiből helyre teszik a precíz műfaji megjelölések - nem a funky, hanem a funk szupersztárja volt James Brown – , az elnevezések hátterében rejlő kultúrtörténet – a reggae szó gyökerét (streggae) a fiúk előtt elsétáló lányok leminősítésére használták. Kiderül, hogy a punk egy, a marketingben jártas szakember „zseniális médiamanipulációjának” köszönhetően jöhetett létre; a ragtime pedig valójában „ragged time”, azaz ronggyá tépett idő. Szembesülhetünk a társművészetekben is nap mint nap tetten érhető tapasztalattal, konkrétan, hogy a stílusok egymásra hatása milyen erős: hip-hop a rockban, samplerek szülte zaj a népi hangszerek kavalkádjában, és ez már csak így megy tovább, annyi biztos. Nesze neked, Sláger Rádión (rosszabb esetben Danubiuson) szocializálódott átlag magyar zenehallgató…
És a könyv végén található kronológia is szolgál egy-két kijózanító adattal. Gondolták volna, hogy a XX. századi ikonok közül többen (Buddy Holly, Janis Joplin, Jimi Hendrix, Jim Morrison) még a harmincadik születésnapjukat sem érhették meg? Gondolták-e, hogy az MP3 formátum már 1992 óta létezik? (Hogy örültünk még akkor egy-egy jobb minőségű kétkazettás magnónak…) És vajon gondolták-e, hogy a legelső szintetizátort is már harmincnégy éve, 1975-ben dobta piacra Robert Moog?
Egy-két kritikus észrevétel az egyes fejezeteket lezáró Hazai ajánlásokat érheti leginkább. Örvendetes, hogy a könyv felhívja a figyelmet mostanában ismertté váló zenekarokra (a világzenei részben a Naprára) és a fesztiválokon már sokszor bizonyított bandákra is (a rockabillyben utazó nem kicsit őrült Rockin’ Rockcats említése is piros pontot ér), ugyanakkor érthetetlen, hogy a Benkó Dixieland Band és a dixieland-nagypapákhoz hasonlóan hungarikum Ghymes hogy maradhatott ki a magyar élvonalbeli bandákat megemlítő rövid felsorolásból.
Nehéz helyzetben vagyok – mondhatná a mindenkori Ki mit tud? zsűri egyik kedvenc mondatát ellopva az alkalmi recenzens, aki, tegyük hozzá, nem a Zeneakadémián tanít és még csak nem is a Zenészmagazin főszerkesztője, egyszerűen szereti a ritmusokat és a dallamokat. De nem azért van nehéz helyzetben, mert rosszat kell mondani az általa elolvasott könyvről, hanem azért, mert nincs elég ideje az általa újonnan megismert előadók megismerésére.
Mindenkinek hasonlóan kellemes gondokat kívánok.