Mostanában ismét „dézsavű” érzés kerített hatalmába. Úgy érzem, mintha ismétlődne a történelem. Ismét raportra jár az ország, mármint a miénk, Magyarország. Jártunk mi már törökhöz, osztrákhoz, de citáltak már bennünket Berlinbe és Moszkvába is. Most a változatosság kedvéért Brüsszel rendelt „lábhoz”. Hogyan is van ez a nemzeti önrendelkezés? Hogyan is játszódik ez az európai demokrácia? Ismét „lábtörlők” lettünk, mint már annyiszor viharos történelmünk során? Ezek és ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem az utóbbi napok történéseinek okán - de nem csak bennem...
Hogyan is kezdődött? Hogyan is kerültünk –véleményem szerint tájékozatlanul- ebbe a nagy európai „leveses kondérba”? Emlékszünk e még azokra a bugyuta reklámokra, melyek az unióba történő belépésre biztattak? Mint például; Nyithatunk kávézót Bécsben, vagy tanulhatnak gyermekeink az Unió valamennyi egyetemén, utazgathatunk útlevél nélkül, munkát vállalhatunk bárhol Európában.
Tisztában volt e akkoriban a politikai elit – mely szinte kivétel nélkül a belépés mellett kampányolt -, hogy a lakosság többsége komoly egzisztenciális gondokkal küzd és nem az a legnagyobb gondja, hogy Bécs melyik utcájában nyissa meg a kávézóját? De az sem igazán foglalkoztatta akkortájt az embereket, hogy többre-kevesebbre érdemes gyermeke a „Sorbon”-on végzi e egyetemi tanulmányit, mivel legtöbbjüknek egy magyar intézményben folytatott tanulmányok finanszírozása is komoly anyagi megterhelést jelentett és jelent ma is.
Az Unióval történt csatlakozási tárgyalások gyalázatos eredményeiről már nem is teszek említést. Ne szépítsük a dolgot, az akkori csatlakozók közül mi múltuk legmélyebben alul magunkat. A magyaroknál ismét a kishitűség, a megalkuvás és a szolgalelkűség ülte torát. Egyszóval, szerény véleményem szerint ezt már akkor „elszabtuk”. Mi kaptunk egy „vízfejet”, ők pedig egy provinciát. . .
És akkor most itt a nyakunkon ez a „brüsszeli komédia” három felvonásban. Kötelességszegők lettünk, mert kinyílt a szemünk, mert szembe mertünk szállni az „uniós vízfej” birodalmi allűrjeivel. Pedig jobban tennék, ha jól fizetett bürokratáik érdemi munka híján nem azon morfondíroznának –fontosságuk bizonyításának okán-, hogy ma ugyan mely kisország kisembereit nyomorgató rendeleteket szüljenek. Mert bizony az „unióbürokraták” távirányított rendelkezéseikkel, szabályrendszereikkel, az egyes tagországok sajátos adottságainak figyelmen kívül hagyásával, de írhatnám azt is, hogy semmibevételével egységes uniformisba akarják kényszeríteni ezt a szerencsére még sokszínű Európát. Nem vagyok naiv, természetesen tisztában vagyok vele, hogy aki „beigazolt” egy csapatba arra vonatkozik a szabálykönyv. Azt a tényt azonban semmiként nem tudom elfogadni, hogy ebben a rendszerben vannak egyenlő és „egyenlőbb” tagországok. A demokráciát az én olvasatomban nem így „játsszák”. . .
Félreértés ne essék, én nem az uniós gondolattal vagyok „perben és haragban”, hanem azzal a „tákolmánnyal” amivé silányodott az idők folyamán. Természetesen annak is tudatában vagyok, hogy az én véleményem csak egy, és nem „perdöntő” ebben a kérdésben, de talán még az Unió nem szabályozta le azt a magyar mondást, mely szerint; „Sok kicsi sokra megy”.
Még mindig uniós polgár