Régóta foglalkoztat egy történet érzésvilága és üzenete. Sokszor leültem, hogy nekifogok leírni, elmesélni ezt a nem hosszú, tanulságos, megtörtént kis esetet, de valahogy mindig ennyiben maradtam. Bámultam a monitor előtt, mosolyogva, jó szívvel gondolva a szereplőkre, de nem tudtam igazán szavakba önteni gondolataim. Most megtörtént.
Ülünk egy panzió éttermében Erdély hegyei között, a hangulat remek, jobbnál-jobb viccek hangzanak el. A helyi polgármester és a pap is velünk együtt kacag a poénokon. Már későre járt az idő kereke, mikor megjelenik egy igen jó hangulatú, pohár fenekére néző középkorú ember a társaságban. Nevezzük becenevén Tyúknak az illetőt. Hogy-hogy nem, egyszer csak azt veszem észre, hogy ketten megfogják és köznyelven szólva „kidobják” Tyúkot az udvarra. Persze ő sem volt rest és keresetlen szavakkal illette az őt karon fogó két ismerőst. Mindez persze bárhol a világban, akár Jászberényben is, megtörténhet. Ami másnap kiderült, azt viszont kizártnak tartom.
Másnap reggel, mivel nem sokat tudtam az előzményekről, megkérdeztem ottani barátomat, miért dobták ki Tyúkot? Beszólt a pap bácsinak, nem kellően viselkedett, csúnyán beszélt, részeg volt. Mégis ki volt ő? Tyúk, ja, a tulajdonos testvére, aki egyébként a panzióban is résztulajdonos. No itt döbbentem le, kidobták a tulajt saját panziójából! Nem telik el tíz perc és megérkezik történetünk főhőse. Észrevette a tegnapi két kidobó legényt, akiket miden felé elküldött különféle trágárságok kíséretében, ami eszébe jutott.
Gyimesfelsőloki táj - Fotó: Jászberény Online
No most mi lesz? – tettem fel a kérdést magamban. Semmi, meghívta őket egy italra. Nevettek a tegnapon, feledve a sértéseket. Nálunk sokkal kevesebbért olthatatlan örök haragok gyulladnak, barátságok törnek szét! Itt meg kimondatlanul mindenki tudja mit vétett, hol a helye? Tudja, hisz holnap is csak egymásra számíthatnak a közös dolgaikban, a megmaradásban, a továbbélésben, a kisebbségi létben magyarnak maradásban, hitükben. És mi, itthon?
Az ember lehet körültekintő, mégis esendő. Ezt bevalljuk magunknak. A világ ide-oda változik. A tegnap küzdő kis emberekből, nagyok lesznek, majd fordítva. Régi cipőjüket az út végét érezve sokan kidobják, s elfeledik azt, hogyan küzdöttek céljaikért, miközben nem veszik észre, hogy mások ugyanazt a kidobott, mindenhonnan szorító cipőt viselik konokul tovább. Korosodó emberként semmiségekért gyermekien dacosan haragszunk, s önmagunkon kívül keresünk minden hibát. Nem attól kell soha félni, ki az igazat a szemünkbe mondja, hanem attól, aki egyetért velünk, ránk mosolyog, és a hátunk mögött mond el mindennek. Bár gyarlók vagyunk és az ilyen-olyan hízelgés, dicsérő szavak mindannyiunk háját kenegeti.
Tyúknak és barátainak talán a hegyek hite, az ég közelsége ad erőt ahhoz, hogy az ilyen egyszerű, semmi dolgokat nem veszik komolyan. Őszintén tiszta hitük a Miatyánkban, az Úr imádságában: „…és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…”. Mindannyiunknak van hite, kinek mélyebb, kinek nem annyira. Egymás gáncsolása, duzzogások, beképzelt sértődések helyett, talán inkább vigyázni kellene mindarra az értékre, mit minden ember jelent, teremt és képvisel.
Talán az a történet tanulsága, hogy mindig jól fontoljuk meg sértődésünk kiváltó okát, s ha esetleg belátjuk, hogy az adott szituációért mégsem éri meg mindent felrúgni, tudjunk a barátainkhoz újra szólni, nekik megbocsátani, tudjunk velük emberek maradni.