Azt mondja Király Júlia (nem baj ha nem írom, hogy áldassék a neve?), hogy nem szabad megmenteni a devizahiteleseket. Így! Bele a pofánkba. Nem finomkodik, nem hímel-hámol, eszébe sincs kicsit is udvariaskodni, vagy körülírni a gondolatait. Nem biza. Ő pacekba vágja, hogy a devizahiteleseket nem szabad megmenteni. Azt ugyan nem teszi hozzá, hogy hagyni kell őket megdögleni, de én simán oda tudom képzelni az effajta folytatást. Ugye nem baj? Gondoltam, utánanézek már, hogy ki is ez a szociálisan érzékeny menyecske.
Nos, a nevezett jelen pillanatban a Magyar Nemzeti Bank alelnöke. Annak az intézménynek, amelynek a vezetője (ha úgy tetszik a mi Juliskánk főnöke) éppen nyolc millát keres havonta. (Vagy már kevesebbet, de erről még dúl a vita.) Szóval a mi Julcsink (ahelyett, hogy a patakban a lábát mosná) hétszámjegyű összeget utaltat mindannyiunk pénzéből minden hónap harmadikán (vagy elsején, vagy tizedikén) magának.
De honnan cseperedett ekkorára? Szóval Nemzeti Bankunk Juliskája 1957-ben látta meg a napvilágot, s dolgos évtizedei során doktori címet is szerzett. Közgazdaságit. Eljátszogattam a gondolattal: mi lett volna, ha csitriként mondjuk orvosdoktorira hajt? Most azt nyilatkozta volna, hogy tilos megmenteni azt, aki infarktust kap? Mert ugye, akkor fennáll a veszély, hogy legközelebb is megkapja, és ha csak a másodiknál patkol el, akkor feleslegesen költöttünk rá egy halom lét a gyógyítására az első etapban.
Szerencsére hősnőnk közgazdasági doktor lett, későbbi életpályájáról a következőket olvashatjuk a wikipédián:
„1980 és 1982 között a Központi Statisztikai Hivatalnál táblázatkészítéssel és modellezéssel foglalkozott. Ezután hét évre az Országos Tervhivatalhoz került, ahol makromodellezés, gazdasági előrejelzési és háztartási modellek készítése volt a feladata.1989-ben került a Bankárképző Központhoz, ahol előbb témavezető, később oktatási igazgató, vezérigazgató-helyettes, majd vezérigazgató lett. A területek, amelyekkel ennél az intézménynél foglalkozott: monetáris politika, lakossági bankműveletek, likviditásmenedzselés, banküzemtan.1993 és 1998 között tanított a Láthatatlan Kollégiumban, abban az időszakban, amikor az Hannah Arendt díjat nyert.”
Hogy azután e jeles intézmények melyikében oltották belé az emberek problémái iránti érzékenységet, azt nehéz megmondani. De az egyikben biztos, különben aligha nyilatkozta volna azt a mondatot, amellyel e cikket kezdtem. A szimpatikus hölgy (a maga milliós fizetésével) azt is kijelentette, hogy nem szabad meghosszabbítani a kilakoltatási moratóriumot, mert az (most figyeljenek) meggyilkolja a hazai jelzálogpiacot. Lefordítom: ki kell tenni az utcára a munkáját veszített, brutálisan megemelt törlesztő részleteket fizetni nem tudó háromgyerekes szülőket (ha a tél közepén, akkor a tél közepén), nehogy a bankoknak kára származzon. (Csendben jegyzem meg: a bankok többsége jóval nagyobb arányban növelte a törlesztőrészletet, mint azt a pénzromlás indokolttá tette volna.)
A dolognak ráadásul (bár ezt megint nem tette hozzá) PR jelentősége is van. Egy fagyban didergő család képei a híradóban ugyanis elrettentésnek sem utolsóak. Ja, és Julcsánk a receptet is megadja arra, hogyan kell megoldani a problémát. Az államnak –mondja- sok szociális bérlakást kell építeni. Azt persze tudjuk (és vélhetően a nyolc doktorijával ő is tudja), hogy erre az államnak nincs pénze. Vagyis egy megoldás van: hitelt felvenni a bankoktól az építkezésekre. És akkor megint jól járnak majd a bankok (ezt már nem ő mondja, én). Öreg szakik a gyárból erre vélhetően azt mondanák: ügyes…