Olvasom, hogy Jászberény város csapadék elvezetésének megoldására az önkormányzat komplex programcsomagot dolgoz ki. Lesz-e erre idő? Ha összeomlik a pénzpiac és az általa működtetett intézményrendszer, önerőből meg tudjuk-e mi, jászberényi lakosok valósítani?
Mi történik, ha a bevásárlóközpontok és autószalonok emlékművekké válnak?
***
Úgy emlékszem, talán 1995-ben történt, amikor egyesületként indultunk a jászberényi helyhatósági választásokon. Társaimnak egy idő után kénytelen voltam elmondani többször is, hogy civil szervezetként ne lépjünk fel úgy, ne használjunk olyan reflexeket, szlogeneket és stratégiákat, mintha politikai párt lennénk, mi pedig ne viselkedjünk úgy, mintha politikusok volnánk, hanem kövessünk olyan elveket és dolgozzunk ki olyan eszközöket, amelyek között civilek maradhatunk. Jól emlékszem társaim reakcióira.
Többségük meghallotta, magába tekintve némán megfontolta a felvetést, ám volt, akit egyéni karrierje szelektív hallásra kényszerített és figyelmen kívül hagyta azt, és – mintha el sem hangzott volna – egészen másról kezdett beszélni. Ezért aztán felvetésemre egyetlen egyszer nem kérdezett vissza senki, és nem is kezelte, mert talán nem is tudta problémaként kezelni senki.
Emlékszem, a civilség akkoriban kezdett elterjedni, és, mivel jómagam egy 1992-ben alapított alapítvány képviselője is vagyok, közelről láttam a folyamatot, ahogyan a civilséget kiherélte a politika. Mára annyira átpolitizálttá vált az életünk, hogy pl. egy horgászegyesület Nemzeti Civil Alapból nyert pénzbeli támogatása is politikai játszmák következménye lett, a politikusok által létrehozott civilnek nevezett kezdeményezésekről nem is beszélve. Jól emlékszem arra, amikor a kilencvenes évek végén egyik jászberényi alpolgármester nyilvánosan arról beszélt, hogy az önkormányzat hozzon létre civil szervezeteket, mert a civileket államilag jól támogatják. Észre se vette, mit jelent az, amit mond.
A jászberényi táncháztáborban is gyakorta megforduló Bodor Tibor kezdeményezésére Serte táncház néven tavaly augusztus végén Gyimesfelsőlokon újraindult egy hagyomány, amelynek során gyereket tanítanak a hagyományos táncokra. Azóta a Gyimes völgyében más helyeken is rendszeresen járnak a gyerekek ezekre az alkalmakra. Fiatalok a tánctanárok, gyermekek a muzsikusok is. Októberben Gyimesfelsőlokon 110-120 gyermeket, múlt hét pénteken Gyimesközéplokon 60 gyermeket számoltam meg, és ugyanennyien voltak szombaton Hidegségben is. Ez a Gyimes völgyi lakosságnak kb. 4 %-a, és mind gyermek! Úgy tudom, hogy a vajdasági Magyarkanizsával együtt ez az egyetlen olyan hely, ahol nemcsak, hogy nem fogy a lélekszám, hanem a magyar lakosság aránya sem csökken.(Jászberényben a
lakosság is és a magyarság aránya is csökken.)
(Jómagam októberben a mintegy háromezer lelket számláló Gyimesfelsőlok színpadán – nagyobb színpada van, mint Jászberénynek – 120-130 embernek játszottam A bot c. előadásomat.)
Arra is jól emlékszem, hogy egy alkalommal felvetettem ennél fontosabb és praktikusabb kérdést is. Példaként azt mondtam, képzeljük csak el, mi történik akkor a városban, ha csak két hétig nem viszik el a szemetet.
Ebben a példában nem csak az volt benne, hogy nekünk olyan szemlélettel, hozzáállással és cselekvési programmal kellene előállni, ami valóban civil, és az emberek közötti szolidaritást erősíti a politika embereket megosztó hatalomgyakorlásával szemben, hanem benne volt az is, hogy az az elektromosságra, közlekedésre és pénzforgalomra felépített modern intézményrendszer, amelyben élünk, nagyon a végét járja. 1995-ben ugyan még nem járta annyira a végét, mint most, ennek tudható be, hogy ezt a mondatomat senki meg nem hallotta, jómagam sem mondtam annyiszor és olyan hangosan, mint a másikat. Ma már azonban nem hangzik annyira bizarrul a mondat még azok számára sem, akiknek eddig ez eszébe sem jutott.
Az események annyira irányíthatatlanokká váltak és olyan mértékben felgyorsultak, hogy azok számára, akik nem hessegetik el maguktól a lehetőséget, és szembe mernek vele nézni, az is belátható, hogy esetleg néhány hónap is elegendő lehet már ahhoz, hogy a pénzforgalom teljesen összeomoljon és megszűnjön, az intézményrendszerben pedig értelmét veszítse a pénzben történő gondolkodás.
Györgyice Béla az általa készített gardonon játszik, testvére Csilla a prímás. Mint azt megtudtam, a régi hagyomány azért fejeződött be, mert nehéz volt már az idős zenészeket az ügynek megnyerni, és pénzbe is került. Meglátásom szerint, amit ezek a fiatalok és gyermekek ma művelnek, túllép az egyszerű hagyományőrzésen, hiszen sem a tánc, sem a zene, sem az ezzel járó szokások nem egy múzeumba vonult perspektívában mutatkoznak meg, hanem saját erőből, saját szükségletből közeget teremtenek. Nem kell hozzá se áram, se pénz.
Egymás szemébe kell végre néznünk. Mert, hogy most mennyire nem ezt tesszük, akkor derül majd ki, ha egyszer valóban egymás szemébe nézünk. Magunktól kellene ezt megtenni, nem pedig akkor, ha rákényszerülünk, mert azt nagyon sokan nem fogják kibírni.
Györgyicéék, mint mások is Gyimesben, élesztő nélkül mintegy száz éves kovászból maguk sütik a kenyeret. Náluk is három nemzedék él együtt, mert az önellátáshoz nemcsak ivóvíz és élelem szükséges, hanem falu- és utcaközösség is, ez utóbbinak közegteremtő alapja pedig az, hogy a gyermek a szülőkön kívül a nagymamától és a nagypapától kapja lelki táplálékát, hogy rajtuk keresztül az ősöktől se szakadjon el.