A XX. Csángó Fesztivál szerevezői semmit nem bíztak a véletlenre: két, munkásságát illetően megkerülhetetlenül fontos zenekart csábítottak le Berénybe, hogy a pénteki, illetve szombati gálát követően a népi együttes székháza előtti színpadon teszteljék a táncos lábúak állóképességét.
Az egri Kerekes Band két-három évvel ezelőtti jászberényi debütálásakor (számomra még ismeretlenül) is nagyot szólt, az elvárásaim így érthetően nagyok voltak.
A mostani koncerten némi hangsúlyeltolódást éreztem: az eső miatt fedett helyre beköltöztetett produkció talán közelebb állt az elektronikus tánczenékhez, mint a hagyományos moldvai dallamok világához. Ez részben köszönhető Fehér Zsombor átalakulásának is: míg korábban inkább hangszeres szólistaként állt a színpad előterében, most egyértelműen frontemberként viselkedett a furulyás.
A frontemberséghez ugyanakkor jó adag öniróniával viszonyult Zsombor: ezt öltözéke, a pólóhoz viselt valószerűtlenül széles karimájú csikóskalap (a korábban levetett zsinóros kabáttal) is erősítette. A személyével kapcsolatban többször is megemlített Jimi Hendrix-párhuzamra nemcsak szólóival, hanem színpadi mozgásával is rájátszott a zenekarvezető. Részben angol nyelvű színpadi kiszólásai megidézték Fatboy Slim („funk soul brother”), a Faithless („I can’t get no sleep”), az amerikai hip-hop (talán a Sugarhill Gang – „you don’t stop..”) és a Hungária („Mi ez a tánc, fiatalok? Talán kalotaszegi?” – „Neeem!”) világát.
A testvér által játszott dallamokat a 80-as évekből „lopott” napszemüveggel, fejpánttal és borostával megjelenő Fehér Viktor által hozott ütemek tették súlyossá: dobtémái a hagyományos moldvain szocializálódott lábakat kevéssé tették próbára, a partikon, egyéb tánczenén edződötteket annál inkább. Csarnó Ákos (Fehér Zsombor-féle kínrímmel élve: „a legnagyobb brácsos”) szintén nem autentikus, ám számára feltételezhetően kényelmes Fidel Castro-sapkában, míg Kónya Csaba (basszusgitár) és Námor Csaba (koboz, nem ritkán torzítóval megbolondítva) közepesen felfokozott extázisban erősítették az igen markáns Kerekes Band-hangzást.
Meg kell még említeni azt is, hogy egy igen jól sikerült Beatrice-feldolgozásnak is fültanúja lehetett a koncertlátogató: az „Én is egy kicsit” átértelmezése a Nagy Feró munkássága előtt tisztelgő MTV Icon-gálára készült. Pár ember számára talán szentségtörőnek hatott a Víz utcai oroszlánbarlangban a Kerekes Band-koncert, én mégis azt mondom: elfogadható, magas színvonalú, semmiképpen sem sablonos interpretációja az a magyar (moldvai) népzenének, ahogyan az egri zenekar a már meglévő anyaghoz hozzányúl, akkor is, ha a dobos egyeket hoz a lábdobon nem egy nótában.
A Besh o Drommal kapcsolatos jegyzeteim élén ez áll: kevés szöveg, rengeteg ZENE! A szombat esti csűr-, akartam mondani fűdöngölés okozói semmit sem bíztak a véletlenre, 10-es skálán 10 pontot érő koncertjük tovább növelte a hallgatóság amúgy sem csekély szimpátiáját.
.img_assist_custom.jpg "Fotó: Szalai György")
Fotó: Szalai György
Saját befogadói tapasztalataim alapján idáig egy személyre, Ferenczi Györgyre használtam „a két lábon járó zene” jelzőt; jelzem, az idáig egyetlen nevet tartalmazó lista bővült: Pettik Ádám is méltó a címre. Nevezett zenész nem tudni honnan szerzi az energiáit (Sámsonhoz hasonlóan a hajából? / a piros pólójából? / esetleg a zöld nadrágjából?), mindenesetre tény, hogy djembéjével feltűnt a színpad több szegletében is, mellette énekelt, konferált: derekasan megdolgozott a közönség hálájáért. (Szolgálati kekeckedés: milyen jó lett volna hallani kannán is őt, kár, hogy azon nem játszott…) Barcza Gergő fúvós hangszereivel akusztikus és elektronikus (már-már pszichedelikus, igaz, nem a Kerekes Bandet idéző mértékben) hangzásokat produkált, igazolta jó hírét: hihetetlenül nagy formátumú hangszerjátékos.
Valljuk be, abban is van valami fonák gyönyörűség, hogy épp a Csángón hallhattuk az idei év legjobb basszusgitárszólóit: hiába, Herr Attila nemcsak a környező népek muzsikáiban mozog otthonosan, hanem a funkban is. A hazai pályát képviselő rendkívül csinos Kaszai Lili (Jászság Nép Együttes, BaHorKa) jól illeszkedett a zenekar gépezetébe: a számomra oly kedves „Tortapapír” című szerzeményt azóta is dúdolgatom („Duj duj deshu duj / Chumidav me lako muj…”) nem egészen tökéletes lovárisággal, és ezt neki (is) köszönhetem. Most döbbenek csak rá, hogy milyen nehéz a feladatom; nyilvánvaló, hogy Sidoo Attila (gitár, egészen különleges szólók felelőse szintén), Csurkulya József (cimbalom) és Somos Péter (dob) nem csupán simogatta hangszerét a kellemesen hűvös jászberényi éjszakában, de róluk szimplán „csak” annyi maradt meg bennem: nagyon jók voltak. Hiába, ahol Pettik Ádám és Barcza Gergő áll a színpad elején…
Sokadjára bizonyosodott be a hétvégén: vevő a közönség a népzenén alapuló, minőségi zenei produktumokra. A színvonal már nehezen fokozható, mégis kíváncsian várom, kik lesznek a Víz utcai kisszínpad fellépői jövőre. Illetlenség ilyenkor találgatni, mégis rákérdezek: Napra? Fabula Rasa? Esetleg Rackajam? Lelkes fesztivál-látogatók, kitartás: jövő ilyenkorra ez is kiderül.