Jómagam mindig örülök, ha látom fejlődni a várost, örülök minden új beruházásnak, létesítménynek, mely az itt lakó emberek hétköznapjait, szabadidejét jobbá és szebbé teszi. Örültem a Szabadtéri Színpadunk megújulásának hírére is, hisz ez, mint színpadhoz szokott embernek, közel áll hozzám, kicsit viszont csalódott vagyok.
Táncos pályafutásom alatt, higgyék el, sok ország, sok színpadán megfordultam, koptattam a deszkákat, mégis elgondolkodva nézem a megújult színpadunkat. Nem kétséges, kellett a nézőtér fedése, hisz voltak évek, mikor a Jászberényi Nyár és a Csángó Fesztivál közösen összefogva építtetett ideiglenes sátrakat, nem kis összegből, a nézőtér fölé, s még így sem sikerült a nézőtér teljes területét megvédeni az esőtől. Mindenképpen elismerésem azoknak, ismerve a pályázatok nehéz bürokratizmusát, akik sikeresen pályáztak a felújításra. Kellett és szükséges volt a beruházás. Mégis felmerül bennem a kérdés: valóban ez volt az egyetlen megvalósítható, jó megoldás?
Ülök a középső szektor szélső soraiban, nézve a színpadot, s egy régi, jól ismert klasszikus jut az eszembe: Látja? Nem látja? Na látja! Nézném én a színpadot, de a robusztus, a tetőszerkezetet elöl tartó vaspillérek kettévágják, s élvezhetetlenné tesznek minden műsort, minden műfajban. Elgondolkodtam, s felmerült bennem a kérdés: látta ezt a tervet színházhoz, színpadhoz értő szakértő? Esetleg a városban működő, színpadot rendszeresen használó, fellépő civil csoportok vezetőivel, a Malom-Film-Színházzal történt-e egyeztetés, véleménykérés a megvalósítandó tervekről? Minden bizonnyal nem. S ez még csak a projekt, az utca embere által is szembetűnő része. Az, hogy továbbra sem lehet a színpad mögött egyik oldalról a másikra a fellépőknek emberi módon átmenni, már részletkérdés.
Egy színpadnak egyszerre kell szolgálnia a fellépő művészeket és a tisztelt nagyérdemű közönséget egyaránt. Ha ezek közül bármelyik tisztelete elmarad, s csak a külcsín számit, ott nem igazán él elemében a művészet.
