Sokféleképpen lehet ám közölni ezt a mondatot. A legkegyetlenebb persze szemtől szembe, de számtalan árulkodó jel utal arra, amit vagy sikerül időben kitalálnod, vagy nem. Egy szép napon úgyis rájössz majd, hogy teljesen hülyére vettek. Vigyorogva, röhögve, hogy persze, persze nyugodtan lehet jönni, csakhogy nem biztos, hogy azt kapod, amire számítottál.
Nagyon egyszerűen meg lehet fogalmazni, kétféle embertípus van a világon: van, aki sikeres, és akinél simán jön minden, és van az, akinek kő keményen meg kell szenvedni mindenért. Mindenért. Fiúkért, egy retkes ötösért a legszívatósabb tanártól, hogy legyen hely a parkolóban, hogy jól nézzél ki, hogy megvegyél akármit, hosszú hónapok spórolgatása után, majd aztán kiderül, hogy elfogyott, vagy nem is olyan, amilyenre gondoltál, vagy nincs a méretedben, vagy a barátod 2 hétre rá megveszi olcsóbban.
A századik kudarc után már nem igazán tudod, hogy miben kéne bíznod. Jönnek a megállapítások, hogy ez talán nem is neked való. Hogy ugyan minek dolgozok én ezért ennyit, minek fektetek bele ennyi energiát, amikor más fogja és leszarja. Az ezredik ember vagy minden állásinterjún, az ezredik, aki tartja a markát, és akinek kéne, ami nincsen. Körülötted meg folyamatosan azt látod, hogy öntelt gátlástalan idióták belevigyorognak a képedbe, mert nekik sikerült.
Siker. Lehetséges az, hogy az ember még az életét is áldozná érte? Rámenne mindene, a kapcsolatai, a tartása. Hát ez kell. Ezért hülyíti az embereket a Megafrász, meg az X-faktor és sorolhatnám. És áltatják magukat és másokat is azzal a szöveggel, hogy ettől megváltozik az életük, és hogy azt csinálja, amit szeret, és felfedezik. Az a gond, hogy utána soha nem marad ugyanaz, aki elindult. Hanem egy mindenkinek megfelelő, kikent, kifent nagy Hazugság lesz belőle.
Nem lehet elmondani mennyire szar huszonévesnek lenni. Ez az az időszak, amikor még dolgozik benned a naivság, és sok mindent elhiszel… Nem, sajnos mindenben és mindenkiben hiszel, bizalommal fordulsz minden iránt, és ezt mocskosul kihasználják az emberek. Elkezded építgetni az életed, elindulsz a nagy álmaiddal, úgy érzed, mindent megvalósítasz, és mások csak úgy fogják és olyan könnyű szerrel lerombolják az egészet, mintha egy jelentéktelen valaki lennél és… az is vagy az ő szemükben. Gondolnád, majd megerősödsz ettől is. Túl kell tenni magad, ezek után jobban viseled majd a kudarcokat. Francokat. Gátlástalan terminátorrá képeznek, olyanokká, mint ők, mindenkit tiporjál el, és nyald a seggét minden feljebb valónak, ahogyan csak tudod.
Ezt tanítja meg az élet. Ezt, nem mást! És akkor mindenki azt kapja, ami jár. Mit kell tenni azért, ami jár? Legyek megalkuvó, és felejtsem el önmagam!
Vagy addig menni, amíg egyszer „igen” lesz a válasz. Oda, ahol én kellek, addig, amíg az életem tart. Lehet, hogy sosem mondhatom ki azt, hogy: végre.