Egy írás a békebeli időkből (2000), amikor még cigarettáztam
Nem engedett fel a hegy. Én mentem ugyan felfelé, ám ő nem akarta. Éreztem, valahogy nem fogadott el, mert minél inkább igyekeztem egyre feljebb, ő annál inkább taszított vissza, és, minél inkább erőlködtem, annál nagyobb ellenállással tolt visszafelé. A lábam vitt ugyan felfelé, de lélekben még lent voltam. Ezért aztán nekem minden nehezebb volt, mint másoknak, akik sorra haladtak el mellettem. Ők frissek voltak, nekem viszont zsibbadt a lábam, fujtatott a tüdőm, torkomban lüktetett a szívem, és azt is észre kellett vennem, hogy a vérem sem a régi.
***
Könnyű nekik, gondoltam, ők együtt lélegeznek a heggyel, nekem pedig valahogy nem sikerült egy hullámhosszra kerülni vele.
Nem engedett fel a hegy, mert tudta, hogy valamilyen bűnt követtem el ellene. Amikor a tüdőmet kezdtem köpködni, rájöttem, hogy ennek csakis a cigaretta lehet az oka. Bűnt követtem el a hegy természete ellen, és most azzal büntet, hogy a maga módján megpróbál visszatartani. Valami megszakadt köztem és a természet között, és most ez a telkibányai hegy adja minden kétséget kizáróan tudtomra, hogy akkor, amikor az első cigarettába beleszívtam, bűnbe estem. Rá kellett megint jönnöm, hogy addig, amíg a tömjén füstje az ördögtől tisztítja meg az egészséges lelket, a kátránnyal és nikotinnal teli füst éppen az ördög füstje, amely a hegyekkel való idilli kapcsolataimat mételyezi.
Pedig a dohány füstje eredendően tiszta. Amíg az európai ember nem ismerte, a világmindenségbe kapcsolta be azokat, akik dohányoztak. Közvetített ég és föld között. A tiszta füst a lélek felemelkedésének volt egyik eszköze, mert az indiánok, nem a dohányt, hanem a szellemeket kérdezték meg, hogy szívhatják-e, s ha szívták, tudták, mikor lehet, hogyan és miért. Szertartása volt. Ünneppel felérő különlegesen ritka alkalmak teremtették a dohányzás idejét. Ám az európai embernek fokozatosan megszűntek az ünnepei, bár vannak napok, amiket annak nevez. Hiányzik az ünnepet teremtő és megtartó közös erő, aminek az egyik jele például az, hogy nem tud dohányozni, csak cigarettázni. Persze, hogy csak cigarettázik, hiszen a dohányzás nem a sajátja, annak tudománya az indiánok titkos tana.
A fehér ember pedig nem tudván e titokról, megelégedett a külsőségekkel. Anélkül, hogy köze lett volna hozzá, a dohányt ellopta, papírba csomagolta, minőségét szándékosan egyre jobban elrontotta, mert nem akadt egyetlen indián sem, aki a dohányzás titkát elárulta volna. A fehér ember máig nem ismeri a rendjét, nem tudja, hogy mikor és mennyit lehet szívni, merthogy kötve vagyon a nap, a napszak, a körülmény, és, ha jól tudom, még az is, hogy ki szívhatta és ki nem. Kiváltság volt, és tiltva volt azelőtt, aki vétkezett, mert az ő lelkét a dohányfüst nem emelhette fel a földről az égben lakozó szellemek felé, amíg maga meg nem tisztul. A fehér ember ennek természetéről máig sem tud semmit, a cigaretta pedig az egyik legfontosabb eszközévé vált a leigázott indiánok számára, amivel bosszút állhatnak a fehérektől elvszenvedett sérelmekért. Kegyetlen bosszú ez, mert máig képesek vele megtizedelni a fehéreket.
Velük kell nekem sorsközösséget vállalni? Azokkal, akik öltek, raboltak, loptak? Ha egy kicsit is szolidáris akarok lenni az indiánokkal, fellázadok saját fehér fajtám ellen, és a minimum, hogy e felismerés után abbahagyom a cigarettázást.
*
Ma csütörtök van. Amíg ezt írtam, legalább tíz szál cigarettát elszívtam. Jövő csütörtökön lehet, hogy már egy hete is lesz, hogy nem cigarettázom.
(A szerzőről: Dr. Várszegi Tibor, színházi író, rendező, színész és szerkesztő, a Szent István Egyetem Alkalmazott Bölcsészeti Kar főiskolai tanára, több hazai és külföldi egyetem vendégoktatója. Ez a szöveg a SZÓNOK c. szolnoki középiskolai diáklapban jelent meg 2000-ben.)