Mondják, mindennek lejár az ideje. És ez sajnos így van. Meg még ígyebben is. Ami ma gyönyörű, és hipiszupi, az holnap ócskavas. Maximum annyi a furcsa, hogy míg korábban egy-egy találmány akár évszázadokat megélt, addig manapság a legjobb dolgokat is évek alatt megeszi az idő vasfoga. (A mondás amúgy eléggé vacak, mert ha az idő foga vasból volna, már rég elvásott volna a rozsdától...)
Hogy igazoljam, amit mondok: a szekerek kora például (fiatalabbak kedvéért: lóval vontatott jármű) ezer évig tartott. Ezzel szemben az én két éves számítógépem processzora (egyébként fogalmam sincs mi a túró az), már régen elavult.
Ami ezer évet nem, de százat megélt: a gőzmozdony. Egy eszköz, amelyre ma már bámulattal nézünk fel, pedig 25 évvel ezelőtt még (ez azért történelmi léptékkel mérve nagyjából nulla) még mindennapos volt. Az öregebbek (negyven körüliek és a fölött) talán furcsállják, de a gőzvontatás hivatalosan csak a nyolcvanas években szűnt meg nálunk.
A selejtezett gőzösök azután hosszú, tömött sorokban ácsorogtak a megsemmisítő helyeken. Szinte mindegyik működőképes volt, amikor a MÁV hóhérai feldarabolták őket. Mára alig tucatnyi pöfögő lokomotív van Magyarországon, és vagy ötven-hetven kiállítási darab, ezek többsége is rothadófélben.
A minap abban a szerencsében részesültem, hogy kamerámmal bemehettem az istvántelki raktárbázisra, és készíthettem pár felvételt azokról a gőzösőkről, amelyeket nem daraboltak fel, de amelyeknek nincs pénz a felújításukra. Aki megnézi ezt az amatőr videót, láthatja, hogy milyen egy gőzös működés, és milyen az enyészet közben. Előbbi vidám, utóbbi eléggé szomorú látvány. (Legalábbis én annak érzem.)